A Föld hatodik nagy kihalási eseményének küszöbén: búcsút int a Homo sapiens shopiens?

Üdvözöljük az "On the Other Hand" rovatban, ahol a Portfolio véleményei kerülnek bemutatásra. A cikkek a szerzők egyéni nézeteit tükrözik, és nem mindig tükrözik a Portfolio szerkesztőségének hivatalos álláspontját. Amennyiben szeretné megosztani gondolatait a témával kapcsolatban, kérjük, küldje el írását a [email protected] címre. A megjelent írásokat itt találja meg.

Vitán felül megállapítható, hogy a modern civilizáció kényelmébe süllyedt emberiség minden vívmányát a tudomány úttörő eredményeinek köszönheti. A mai világban a tudomány lenyűgöző felfedezéseket tesz: távoli galaxisokban lakható bolygókat azonosít (fényév távolságban), az anyag atomjait láthatóvá teszi (Angström), géneket módosít (pikogramm pontossággal), és olyan folyamatokat vizsgál, amelyek a másodperc milliárdszor-milliárdod része (attoszekundum) alatt zajlanak.

De mire jutottunk a méterrel, tonnával, órával, azokban a dimenziókban, ahol 8 milliárd ember mindennapi élete zajlik?

Igazán még a kőkorszakból sem sikerült kikecmeregnünk, a korlátolt technokrata önhittség bonmot-jával ellentétben (hogy ti. a kőkorszak sem azért ért véget, mert elfogyott kő), hiszen csak tavaly annyi követ bányászott ki az emberiség, mint történelme során 2004-ig mindösszesen. Korunk katedrálisai, a vasbeton-üveg felhőkarcolók

A civilizációnk működtetéséhez szükséges hatalmas energiamennyiség legnagyobb részét pedig még ma is a gőzgép elvén működő több száz éves technológiákra alapozva állítjuk elő. Úgy tűnik tehát, hogy

A mindennapi életünket meghatározó hatalmas méretű folyamatokban eddig meglehetősen korlátozott technológiai fejlődést tapasztalhattunk.

Még az infokommunikáció világában is, ahol a fejlődés szédítő sebességgel halad, csupán ipari tanulóknak érezhetjük magunkat a természet csodáihoz képest. Ahogyan Andri Snaer Magnasson izlandi szerző megfogalmazza Lovestar című művében: "Egy tízgrammos királylepke műholdas navigáció nélkül is képes megtalálni az utat egy ezer kilométerre lévő helyszínhez. Egy csér évről évre elrepül kedvenc fészkéről Észak-Izlandról, hogy a dél-afrikai Fokváros szikláján landoljon, mindezt csupán ösztöneire támaszkodva. Még olyan állatok is, melyek agya nem nagyobb egy mogyorónál, sikerrel végrehajtják ezt a csodálatos utazást, míg az embereknek, akiknek a feje jóval nagyobb, tizennyolc műholdra, vevőre, radarra, térképre, iránytűre, jeladóra, húsz évnyi képzésre és egy légkörre, amely a hullámokkal szinte átláthatatlanná válik, van szükségük ahhoz, hogy megismételjék ezt a bámulatos teljesítményt."

A 21. században a tudományos fejlődés és az emberi populáció növekedése egy olyan globális környezetet teremtett, amely a kőkorszakbeli emberi agy korlátainak keresztmetszetében permanens rendszerszintű zűrzavart mutat. Ezt a komplex helyzetet Wes Anderson Asteroid City című filmjének egyik idézete összegzi: „Minden összefügg, de semmi sem működik.” Az egymásra épülő válságok, melyeket kollektíven polikrízisként emlegetünk, elől az emberiség a gazdasági-politikai-média által kreált alternatív valóságba menekül, ahol nagyhatalmú nemzetközi szervezetek hangos hirdetésekkel próbálják megnyugtatni a tömegeket. E világban a globális problémák megoldását hárombetűs mozaikszavak (mint például SDG, ESG, COP) és divatos kifejezések (mint a fenntartható fejlődés, megújuló energiaforrások, körforgásos gazdaság) eszköztárába rejtik, mintha ez elegendő lenne a valós kihívások kezelésére.

Sajnos, a tudomány ebben a vonatkozásban egyfajta kompromisszummal járul hozzá a helyzethez.

Napjaink modern társadalmában az emberiség, a jóléttől megrészegülve, szinte kiszorította a tudományt a megszokott kereteiből, és a haszonelvű innováció szorításába kényszerítette. Ennek következtében a tudomány elvesztette függetlenségét, és a társadalom alakító erejének sorából valóban kiszorult, így a gazdasági és politikai elit szolgájává vált. Ezért nem meglepő, hogy a tudomány egyes képviselői a "globális klímaváltozás megállítása" érdekében egyre inkább nevetségesnek tűnő ötletekkel állnak elő, mint például a Jeges-tenger drámaian csökkenő jégtakarójának visszafagyasztása. Egyes tudósok olyan "innovatív" megoldásokat javasolnak, amelyek a békebeli teleken iskolai tanárok által használt módszerekre emlékeztetnek: tengervizet permeteznének a jégmező felszínére fúrt lyukakon keresztül, hogy így növeljék a jég mennyiségét és ellenállását a következő nyári olvadással szemben. Mindezt a fagyos sarki éjszakában, 11 millió négyzetkilométeren, ami Magyarország területének több mint százszorosát jelenti, technikailag valóban egyszerű lenne megvalósítani, és a megújuló napenergia is bőségesen rendelkezésre állna.

De a pálmát a legrangosabb tudományos folyóiratban, a Science magazinban (!) közelmúltban publikált zseniális ötlet viszi el, ami szerint évente 5 millió tonna (!) gyémántpor a sztratoszférába juttatásával mellékhatások nélkül megállítható lenne a globális felmelegedés. A svájci tudósok éber figyelmét nyilvánvalóan elkerülte az az apróság, hogy napjainkban az emberiség mindösszesen csak évi 3000 tonna ipari gyémánt előállítására képes, valamint hogy csak a tervezett 5 millió tonna ipari gyémánt előállításához évente Németország jelenlegi teljes energiafelhasználásának megfelelő többlet energiára (és mindössze 175 ezer milliárd dollárra) lenne szükség.

Sajnálatos, hogy napjainkban a nemzetközi tudomány hírnevének épségét ilyen szembetűnően károsítjuk abszurd technokrata téveszmékkel. Mindez különösen aggasztó, hiszen a tudományos közéletet már így is sújtják az áltudományok elburjánzása a közösségi és bulvármédiában, az ipari méretű csalási praktikák elterjedése, valamint a politikai populizmus globális előretörése, ami csak tovább fokozza a tudományellenesség terjedését.

Pedig a nemzetközi tudomány az egyetlen társadalmi alrendszer, amelyben a globalizáció évszázadok óta eredményesen működik: konszenzusra törekvő, kiérlelt módszerekkel kutatja a természet egyetemes törvényeit. Inkább a nemzetközi tudomány szellemiségét és elveit kellene kiterjeszteni a globális társadalom működtetésére, semmint a szemmel láthatóan működésképtelen globális világrend illuzorikus elvárásaiba erőszakolni a tudományt. Fontos lenne, hogy a tudomány újból a minőséget és az emberiség javát szolgáló időtálló értékeket képviselje, ennek érdekében autonóm maradhasson és gazdasági-politikai érdekektől független eredményein keresztül legyen újra a társadalom életére hatása és tekintélye.

Amennyiben nem sikerül visszaállítani a tudomány presztízsét és megóvni autonómiáját, úgy a közeljövő kutatói számára már csupán egyetlen feladat marad: precízen rögzíteni Földünk hatodik nagy kihalási eseményének eseményeit, melyet a "Moho Sapiens Shopiens" indított el, és amelynek ő maga is áldozatul esett...