A Magyar Péter-jelenség és az egykori Beatrice tanulságai: A Magyar Péter jelenség nem csupán egy népszerű kulturális ikon, hanem egy olyan szimbólum is, amely a magyar zenei élet sokszínűségét tükrözi. A Beatrice egykori zenekara, a punk rock színtér ú

BKK-s félrevezető információk, lezárt alsó rakpart, és elviselhetetlen dugók a fővárosban - meddig tűrjük ezt még?

Ezt az írást jó félévvel ezelőtt kezdtem el magamban formálni, egy beatkorszakbeli regény történetszálát idézve és mozgósítva. Már akkor is - némi stílusbeli idegenséggel - két kitérőt fontolgattam a bevezetésben. A magamban felépített cikket azonban végül nem dolgoztam ki, részben más elfoglaltságaim miatt (Közel-Keleti háború, a Múlt és Jövő túlélésének szervezése). Időnként viszont előadtam társaságomnak ezt a meg nem írt "leckét", már csak azért is, mert őket ez a jelenség érdekelte leginkább, szinte kizárólag ez.

Igen, az (újság)írónak szinte az ösztöneibe ivódott, hogy ő legyen az első, aki felfedezi és megírja... Ezért is tanácsos, hogy gondolatait a lehető leghamarabb képernyőre vesse - és ha lehet, publikálja is -, még egészségügyi szempontból is. A "darab" ideje alatt újra meg újra felöklendező emlékek, példák, asszociációk nem hagynak nyugodni. A lustaságból elmaradt rögzítés, és azóta elhömpölygött idő csak még inkább azt igazolja, mennyire romboló hatásfokkal képes elmosni az eredeti élményt, és vele együtt a belőle kibomló helyzetfelismerést, vagy inkább annak hiányát.

Íme, itt van az a két bevezető kanyar, amelyekkel elindulunk.

Ezzel a bevezető gondolatommal máris a lényegre tapintottam: miért tartom Magyar Péter személyét és mozgalmát a hatalom, különösen a Fidesz-KDNP részéről, öngyilkos ellentmondásnak. Az előző háttér felidézésével szeretném megvilágítani, milyen okok húzódnak meg e véleményem mögött.

Ha mindez csupán egy emberről szólna, talán nem is érdekelne, hiszen mi közöm hozzá? Ilyen ez a pálya, számoljon vele, aki ezen a terepen kíván érvényesülni. Csakhogy itt már nem pusztán Magyar Péterről van szó, sőt, már nem is kizárólag a környezetében feltűnő egy-két nyilvánosságban megjelenő társáról. Hanem egy tömegről. Az ország jelentős hányadáról.

Honnan tudom ezt? Onnan, hogy ez a tömeg már azelőtt létezett és szerveződött, mielőtt Magyar Péter neve egyáltalán ismertté vált volna.

Íme, megosztom veletek a saját, egyedülálló pandant-élményem történetét.

Közel öt évtized távlatából nézve - ó, micsoda idő! - a szívemhez legközelebb álló, és általam is szívesen népszerűsített együttes a Török Ádám vezette Mini volt. Az intellektuális jazz-rock zene, amit játszottak, tökéletesen illeszkedett az ízlésemhez, sőt, a társadalmi helyzetemhez is. Ezért rendszeresen látogattam legendás klubjukat, a Bem rak(rock)partot, ahol mindig felejthetetlen élmények vártak rám.

Egyszer csak beáramlott ide egy új közönség. Nálunk fiatalabbak, nem hosszú hajú Make love, not war-hippik, hanem az újságokból ismert Sex Pistols-követő punkok magyar változatai: azok, akik csöveseknek nevezték magukat. ("Csövezni" annyit tett, mint nem otthon élni, nem rendelkezni állandó munkahellyel, hanem a társadalom peremén lavírozni - ezt fedte ez az ige, és az ebből képzett főnév is.)

Jegy nélkül hatoltak be az ablakon, zúzva és törve mindent, ami az útjukba került - így Ádámék kénytelenek voltak elhagyni régi otthonukat. Az angyalföldi Danubius Klub adott nekik menedéket, ahol akár ezren is megfértek egymás mellett. Ez a vad társaság azonban itt is követte őket, hiába játszott a Mini ugyanazt a Weather Report-ra emlékeztető jazz-rockot, mint már évek óta. A hirtelen jött, de nem nekik szóló népszerűséggel nem tudtak mit kezdeni. A közönség, miután csalódott a Piramisban és a P. Mobilban, akik a vállukon felkapaszkodtak, majd elhagyták őket, úgy döntött, hogy inkább őket választja, megérezve az őszinteségüket.

Csak akkor, amikor a Beatrice felbukkant, és - minden akadályozó lépés ellenére - először Budapesten, később pedig az egész országban népszerűvé vált, akkor tudták lerázni magukról a terheket, és újra visszatérhettek békés Bem rakparti otthonukba.

Itt hallottam először a Beatrice-ről, és innen kaptam a tippet is, hogy hol nézhetem meg őket élőben. (Ez a találkozás aztán nemcsak a popzenekritikusi pályámat, de az életemet is megváltoztatta - de ez már egy másik, bár ha belegondolok, félig ide tartozó történet.)

Az új közönség és az élükre lépő új sztárok (vezetők) történetét a Biztosítótű és bőrnadrág című szociográfiámban írtam meg (Mozgó Világ 1979/2). Írásomban elsősorban magát a közönséget mutattam be, amelynek életviszonyain keresztül a szocialista-munkás hatalom úgynevezett társadalmi valóságának hazugságait igyekeztem leleplezni. Csak ezután tértem át azokra a zenészekre, akik ezt az energiát közvetítették, felfogták, illetve felerősítették. A lényeg - és a mára is érvényes tanulság - abban rejlik, hogy előbb szerveződött meg spontán az a "csöves" közönség, amely ha torz és agresszív módon is, de nyilvánosságot követelt társadalmi problémáinak. Csak utánuk jelentek meg azok, akik ezt az üzenetet felfogták, és kezdtek vele valamit - például bevitték az antagonisztikus viszonyokat a közdiskurzusba.

Most is, éppen itt és most, hasonló események zajlanak. Magyar Péter tábora előbb bontogatta szárnyait, mint ahogy ő maga az élére állt volna. Amikor a gödi Művelődési Házban a Beatrice néhány tucat fős közönségének vibráló atmoszféráját felfedeztem, úgy találkozhattam a Magyar Pétert még nem ismerő, de máris formálódó táborral is – mégpedig személyesen, nem csupán az online híradásokon keresztül. Ez a találkozás éppen a politikai színtéren való első, értékelhető megnyilvánulásuk pillanatában valósult meg.

2024. február 16-án a Hősök terén egy új, eddig ismeretlen összetételű tömeg jelent meg, amely a magyar társadalom mélyebb rétegeiből emelkedett ki. (Ezek az események talán a jövő történészei számára is figyelemre méltóak lesznek!) Az emberek attitűdje világosan jelezte a gyökeres változás iránti vágyat: fegyelmezetten, de határozottan követelték a "mocskos Fideszezők" leintésével együtt a rendszerszintű anomáliák megszüntetését, amelyekre a "kegyelmi ügy" csupán a jéghegy csúcsát világította meg. Azon az éjszakán, miközben számítógépembe írtam a naplóbejegyzésemet, végül - sajnos? - eltüntettem egy mondatot, hogy elkerüljem a napi politikai színezetet. Eredetileg azt akartam írni, hogy jó lenne, ha a kormányzat észrevenné ezt a jelzést, és párbeszédet kezdeményezne ezzel a méltósággal és felelősségtudattal fellépő közönséggel.

Tehát nem Magyar Péter volt az, aki létrehozta és köré szőtte ezt a közönséget - ő "csupán", valamilyen okból kifolyólag, vállalta a vezetői szerepet a csoportban. Ezt a felelősséget - valószínűleg mások hiányában - el is fogadták tőle.

A Beatrice zenekar történetét is hasonlóképpen próbálták háttérbe szorítani. A hatalom és a konkurenseik egyesítették erejüket, hogy ugyanazt a lejárató stratégiát alkalmazzák: a "csirkedarálós" narratívák folyamatos terjesztésével, valamint a különböző megyékből és kerületekből való kiszorítással igyekeztek ellehetetleníteni őket. De figyeljünk csak! Amikor végül túlélték mindezt, megszületett egy döntés, amely a Kádár-rendszer keretein belül is bölcsnek és mai szemmel is példaértékűnek tekinthető. A beat szcéna kiemelkedő alakjai egyesítették erejüket, hogy megvalósítsanak egy közös koncertet a Beatrice, Omega és Lokomotív zenekarok részvételével – ha jól emlékszem, a Kisstadionban zajlott az esemény. Ezzel a produkcióval az eltérő szocializációjú közönségeket egy közös térbe ültették, lehetővé téve számukra, hogy egymás mellett élvezhessék a zenét. Az ellentéteket békés párbeszéddé alakították, amelyek akkoriban még csupán stílusbeli és viselkedésbeli különbségekben mutatkoztak meg – nem pedig, mint manapság, politikai "vonzásokban és választásokban". (Más írásaimban már kifejtettem, hogy a magyar beat mozgalom nem hozott gyökeres változást, csupán azt eredményezte, hogy a nagyhatalmak közötti feszültségek ellenére a rendszerváltásunk viszonylag zökkenőmentesen zajlott le.)

És még egy párhuzam. Főként a hoppon maradt ellenzék - amely nem tudott felmutatni sem egy értékelhető nagylemezt, sem egy slágergyanús "nótát" - próbálja lejáratni Magyar Pétert azzal, hogy a Fidesz-NER harmadik vonalából érkezett. Na és Feró? Vagy a vele egyenrangú szerepet játszó Miklóska Lajos? Még a banda neve is ezt tanúsítja, mert eredetileg hölgyzenekart fémjelző diszkó zenekarként indult, amelyben Feró talpig fehér selyemruhában vokálozott ("Gyere kislány gyere/A diszkó klubban szól már a zene"). A nála sokkal előkelőbb együtteseket megjárt Miklóskát utoljára Koncz Zsuzsa kísérő zenekarából dobták ki. Valami ellen lázadni épp abból a pozícióból lehet, amit zsigeri mélységeikig ismerünk, de mégsem tudunk azonosulni vele.

Ha már az analógiák világában járunk: amikor Nagy Feró új zenekara, az idő szelét megragadva, és a kudarcokból táplálkozó dühüket a produkciójukba kanalizálva lépett a színpadra, kezdetben mindössze néhány tucatnyi néző előtt. A formáció kiválóan összeállt, minden hangszer mögött tehetséges muzsikusok álltak, programjuk pedig bőségesen tartalmazott újraértelmezett dalokat, amiket alaposan próbáltak be. A technikai felszerelésük is makulátlanul működött. Mindig lenyűgözött Feró figyelmessége: a végigugrált koncert után személyesen győződött meg arról, hogy a roadok szakszerűen pakolják-e be a felszerelést a szállítókocsiba. Ez a gondos előkészülés is hozzájárult a sikerük kulcsához.

Sok rockegyüttes esetében a figyelem középpontjában egyetlen szólóénekes áll, de egy politikai párt esetében ez a megközelítés hosszú távon fenntarthatatlan. Ráadásul a nagylemezekhez hasonló, átfogó repertoár hiánya is szembetűnő. Az utóbbi időszakban – itt az Indexen is – számos bíráló írást publikáltam az írott kultúra nehézségeiről. Az új társadalmi-politikai kihívó erőtől azonban eddig még egyetlen mondat sem érkezett, amely a kulturális elképzeléseikre vonatkozna. Az, hogy egy színész fellép egy pártrendezvényen, nem elegendő ahhoz, hogy valódi kulturális programot képviseljen.

Ha Mórickának, akit Vári György „Judeomán Mórickának” nevezett a Magyar Narancsban 2007 januárjában, mindenről ez a gondolat jut eszébe, akkor a magyar zsidóság és a holokauszt emlékezetpolitikája kapcsán is érdemes lenne kifejeznie véleményét. Fontos, hogy egy új politikai erő világosan definiálja a történelemmel való viszonyát, különösen olyan ügyekben, mint a nemrégiben meghiúsult magyar holokausztmúzeum terve, amely a múlt feldolgozásának és megértésének kulcsszereplője lehetett volna.

Ha egy valódi párbeszéd kialakulna, és a másik fél álláspontját is hajlandóak lennénk elfogadni, akkor világosan kirajzolódna az új politikai erő alkalmassága vagy éppen alkalmatlansága. Jelenleg azonban a lejárató kampányok és a fenyegető retorika olyan légkört teremtenek, amely csak a legnagyobb kockázatokat vállaló, mindent egy lapra tévő megközelítést teszi lehetővé.

Ismétlem, nem csak egy jelentős új tömeg, de az egész ország közönsége kárára.

Bár némileg paradox, de talán most van itt az ideje annak, hogy végre, egyszer s mindenkorra – tévednék? – feltegyük a kérdést: "Nem lenne jobb, ha lenne egy kis nyugalmunk, akár fél percre is?" A jelenlegi helyzetben azonban nem éppen a "Mohács" megoldás a legkedvezőbb.

A szerző nemcsak író, hanem a Múlt és Jövő című zsidó kulturális folyóirat főszerkesztője is, aki elkötelezetten dolgozik a zsidó identitás és kultúra megőrzésén és népszerűsítésén.

A véleménycikkek nem mindig a szerkesztőség hivatalos nézőpontját tükrözik.