A megerőszakolt nemzet – Orbán Viktor minden egyes kijelentése már-már választási manipuláció, tankönyvi hazaárulásnak számít.
Az Orbán-rezsim a társadalmi támogatottság hiányában, a lakosság jelentős részének ellenállása ellenére építette ki és tartja fenn a jogállam eltorzított, korrupt NER-ét. A választási autokrácia látszólagos többségét a független intézmények leuralásával és az ellenzéki politikai szereplők lejáratására irányuló uszító kampányokkal biztosítja. Ebben a végtelenül szürreális univerzumban a valóság abszurd torzulásokkal van tele, amelyeket a valóság sosem fogad el. Soha. Akárhányszor próbálod a jeget reggel, este vagy éjjel meggyőzni arról, hogy mínusz száz fok van, a tavasz elérkezése akkor is megolvasztja azt.
A NER egyik legnagyobb megtévesztése, amely még a 1956-os szabadságharc emlékét is méltatlanul bemocskolja, a békemissziós törekvések. Orbán és társai magukat békepártinak titulálják, miközben Putyin utasításait figyelmen kívül hagyva inkább olajat vásárolnak, ezzel kifejezve "rosszallásukat" az agresszióval szemben. Ráadásul anyagi forrást biztosítanak a pánorosz háború gépezetének. Eközben a Nyugatot háborúpártinak bélyegzik, holott az folyamatosan hangsúlyozza: „Ruszkik, haza!” Ezt a jelszót skandálja a magyar lakosság többsége is, miközben az ún. békemenet csendben vonul el Putyin hatalmaskodása mellett, ezzel megtévesztve a Nobel-békedíjra áhítozó másik illiberális vezetőt.
Az őrület szította, háborgó energiát Alföldi Róbert civilként, éles szavakkal fejezte ki, míg a színpadon Pintér Béla egy rémálomszerű darabban elevenítette meg a történetet: egy hatalomra éhes oligarchát ver agyon egy betyár. Ki indította a támadást? A válasz mindig ugyanaz: a hatalom, a méltatlan.
Ahogy Kocsis és Menczer képviselők, vagy akár Orbán kampányfőnök a fiatal és keresztény demokrata harcosklubban egyre inkább szellemeskednek, és egyre több röhögő szmájlit cseleznek be a beszélgetésekbe – esetleg még egy misztikus AI-videót is beágyazva a diskurzusba – úgy válik egyre világosabbá, hogy ők is minimum kétesélyesnek tartják a 2026-os választás kimenetelét. Micsoda szórakoztató taktika, nemde? 😄✨
A valóság továbbra is elkerüli őket, mintha sosem létezett volna, pedig eddig sosem arattak vele sikert – miért éppen most változtatnának ezen? A valóságtól elszakadt politika és kommunikáció ütközik a nép lelkének mélyrétegeivel. A gyomorgörcs, az ökölbe szorított kéz és az elkerülhetetlen érzés mind-mind azt üzeni: valakinek végre meg kellene rázni az Orbán-rezsimet, akár Krisztus tette a vargával.
Schmidt Mária rémálma: A Fidesz Pintér Bélát célozza meg. Alföldi Róbert: Ordítva és felháborodva utasítom el, hogy hazaárulónak és háborúpártinak tituláljanak!
Magyarországon nem található háborúpárti egyén – kivéve azokat, akik elméjükben zűrzavart hordoznak. A béke eléréséhez vezető utak különbözőek lehetnek. Mindkét nézőpont érvényes, és mindkettő megegyezik abban, hogy Putyin az agresszor, míg Ukrajna jogosan védi területi integritását. Orbán és Trump, akik az igazságtalan béke hívei, azt állítják, hogy Volodimir Zelenszkijnek, számos hazafi életének árán, el kellene engednie a Donbászt. Ezzel szemben az igazságra törekvő békepártiak úgy vélik, hogy nem szabad megengedni, hogy egy őrült agresszor fenyegetése sikerrel járjon Európa határainál. Azok, akik az 1956-os események idején a Nyugat tétlenségét kárhoztatták, most éppen azok, akik a cselekvés hiányát kritizálják.
A többség illúziója A társadalom sokszor a többség véleményére támaszkodik, mintha az automatikusan a helyes irányt jelentené. Azonban érdemes elgondolkodni azon, hogy a többségi vélemény mögött milyen mélyebb igazságok rejtőznek. A többség hangja sokszor erős, de nem mindig tükrözi a valóságot. Az illúzió, hogy a közvélemény mindig helyes, könnyen elhomályosíthatja a kritikus gondolkodást és az egyéni vélemények fontosságát. Miközben a társadalom a többségre hallgat, sokszor figyelmen kívül hagyja a kisebbségi nézőpontokat, amelyek új perspektívákat kínálhatnak. Az igazság keresése érdekében fontos, hogy ne csupán a hangosabb többségre figyeljünk, hanem merjünk kételkedni, kérdezni és felfedezni azokat az alternatívákat, amelyek gazdagíthatják a diskurzust. A többség illúziója tehát nem csupán az egyéni vélemények elnyomását jelenti, hanem a valóság sokszínűségének figyelmen kívül hagyását is. Az igazi tudás és megértés a különböző nézőpontok összegyúrásából születik, és csak akkor érhetjük el, ha hajlandóak vagyunk elhagyni a kényelmes többség világát, és felfedezni a mélyebb igazságokat.
Száz utazó ül egy vonaton, mely Brüsszel felé szeli a tájat. Hatvanan ébren figyelik, ahogy a vezető váratlanul szavazásra bocsátja a kérdést: inkább Moszkvába induljunk? Negyven ember a kisebbség oldalán szavaz, és a vonat hirtelen megfordul (2010). Párkánynál (2014), Minszknél (2018) és Szmolenszknél (2022) már csaknem ugyanannyian tiltakoznak az irányváltoztatás ellen, mint ahányan lelkesednek a kommunista múlt felé vezető úton. A többség létezése is megkérdőjelezhető, hiszen a képernyőkön csak orosz csatornák hírei futnak. Nincs egyetlen megálló sem, ahol érdemben felvethetnénk, hogy merre tartunk, és miért. Csak értelmetlen propaganda terjeng. A "Miért Moszkva?" kérdésre a válasz: "Hazaáruló ügynök, aki nem osztozik velünk!" A vonateltérítés áldozatai feszülten, dühösen ülnek, frusztráltan néznek ki az ablakon. A szerelvény az Oroszország felé vezető úton halad, amely tele van háborús bűnökkel és törékeny ablakokkal, miközben napról napra nő a sötétség, amelyben meggyalázzák a nőket.
A Moszkva-pártiak fáradhatatlan kobzosa humorral próbálja elűzni a helyzet súlyosságát: legalább pénzhez jutottak, de persze csak a felnőtt hölgyekre célozgatva.
A nyugatos művészek sorában egyre többen hangoztatják: az őrült vonaton egyszer biztosan kitör a zűrzavar, ha a kisebbség terrorja továbbra is dominál.
Az Orbán-rezsim légies legitimációját csupán egyetlen dolog igazolhatná: az, hogy a társadalom többsége mögöttük áll. Ám ez az elmúlt tizenhat évben sosem volt igaz. Tizenhat éve a balliberális kormányok mozgásképtelensége, amelyet részben a saját hibáik, részben pedig a képmutató fideszesek segédkezése idézett elő, vezetett a Fidesz kétharmados győzelméhez, nem pedig a kormánypárt népszerűsége. Az egyoldalú alkotmányozás és a Nemzeti Együttműködés Rendszerének kiépítése mögött sosem állt valódi kétharmados többség; ennek bebetonozása pedig egyértelműen alkotmányellenes volt. Emlékszem, 2010-ben még én is arra szavaztam, hogy legyen egy működőképes kormánya Magyarországnak, még ha az Ezüsthajó Kft. és a merőben ellenszenves alakok, mint Josip Tot, Kaya Ibrahim vagy Torgyán doktor emléke is nehezítette a helyzetet. De ezt a döntést ugyanolyan belátásnak tartom, mint amikor a Trump irányvonalát elutasító republikánusok a No Kings! transzparensek alatt sorakoztak fel. Vannak olyan pillanatok, amikor be kell látnunk, hogy a számunkra kedves nézetek mögött nincs szerethető kormányzás. Ráadásul ezt még inkább be kell látni, ha azok, akik a hozzánk közelebb álló nézeteket képviselik, megbélyegzik, kirekesztik és másodrendűnek vagy érdemtelennek tartják a másként gondolkodókat.
Már csak emiatt is rendkívül fájdalmas, hogy a NER-t támogató milliók egyetértenek azzal a politikával, amely a baloldaliakat és liberálisokat kiszorítja, miközben külföldi ügynökként bélyegzi meg őket. Ez a megközelítés egyértelműen a putyini stílust idézi, és aggasztó, hogy ennyien hajlandóak ezt elfogadni.
Bár megnyugtató, hogy a nyáron az ellehetetlenítési törvény megakadt, és a jelek szerint áprilisig nem kerül előtérbe (bár a ragadozók kiszámíthatatlan életösztöneit sosem szabad alábecsülni), mély egyetértésben vagyok Fleck Zoltán és mások aggodalmaival a helyzet kapcsán. A jogtudós megfogalmazása szerint "az autokrácia egyik jellemzője, hogy leépülése éppúgy kiszámíthatatlan, mint működése: nem tartja magát semmilyen demokratikus normához." Érdemes figyelembe venni néhány olyan forgatókönyvet, amelyek túllépnek a plurális demokráciák megszokott keretein. Ilyenek lehetnek például a választási csalások, hatalmi visszaélések, közjogi manipulációk, vagy a választási eredmények megkérdőjelezése. Fleck úgy véli, hogy mivel Magyarország már régóta nem jogállam, politikai hiba lenne nem felkészülni az ehhez kapcsolódó reakciókra, de örömmel fog csalódni, ha a helyzet mégsem így alakul.
Fleck Zoltán: Egy autokrácia az erőből ért, Orbán Viktor alkalmatlan a konszenzusra
**Az Ellopott Személyiség**: Egy város zúgó forgatagában, ahol az emberek arca mind-mind ismerős és mégis idegen, egy különös történet bontakozik ki. Képzelj el egy fiatal nőt, aki nap mint nap a megszokott rutinját követve jár-kel, de belül egyre inkább úgy érzi, hogy valami hiányzik. Az életéből eltűnt az a szikra, ami korábban éltette. A munkahelyén a kollégák mosolygós arcai mögött feszültség és versengés lapul. Otthon, a négy fal között, elhalkulnak a nevetések. Minden egyes nappal egyre inkább úgy érzi, hogy valaki vagy valami ellopta tőle az igazi énjét. Az álmait, a vágyait, sőt, a legszemélyesebb titkait is elrabolták, mintha egy árnyék követné őt, ami folyamatosan figyel és manipulál. Egy este, miközben a csillagok fénye a város felett ragyogott, elhatározta, hogy véget vet ennek a belső harcnak. Elindult, hogy visszaszerezze azt, ami az övé volt. Megpróbálta felidézni a gyermeki ártatlanságát, azokat az álmokat, amiket már régen eltemetett. Kalandos utazásra indult, hogy felfedezze a világot, és közben újra felfedezze önmagát. Minden egyes lépésnél közelebb került ahhoz, hogy megértse: az ellopott személyiség nem más, mint a társadalom elvárásainak súlya, amelyet magára öltött. Ahogy a régi bőrét lehámozta, úgy feltárult előtte a valódi énjének szépsége, a kreativitása és a szenvedélye. A történet végére rájött, hogy nem az a fontos, hogy mások mit gondolnak róla, hanem az, hogy ő hogyan látja önmagát. Az ellopott személyiség helyett megtalálta saját, egyedi identitását, amelyet senki sem vehet el tőle. Az útja során nemcsak önmagát, hanem a valóságot is újraértelmezte, ezzel pedig újra birtokba vette a saját életét.
Martin Harris feleségével együtt Berlinbe érkezik egy konferenciára, ám egy tragikus baleset következtében kómába esik. Amikor végre magához tér, a valóság megdöbbentő fordulatot vesz: a felesége egy másik férfival él, aki Martin Harris nevével azonosítja magát. Az izgalmakban gazdag thriller, Az ismeretlen férfi, amely 2011-ben debütált Liam Neeson főszereplésével, a személyazonosság ellopásának drámáját tárja elénk. Ha még fokozni szeretnénk a feszültséget, érdemes felidézni Alfred Hitchcock 1959-es klasszikusát, az Észak-északnyugatot. A filmben Roger O. Thornhill, egy reklámszakember, a Plaza Hotel éttermében találkozik ügyfeleivel, amikor a sorsa váratlan fordulatot vesz. Az asztaltól való felállása után kémet keresnek, őt pedig elrabolják, így elkezdődik egy szürreális és életveszélyes üldözés. (Filmtörténeti pillanat, amikor Cary Grant menekül a gyilkos repülőgép elől.) Ezek a filmek nemcsak izgalmasak, hanem rávilágítanak arra az érzésre is, amelyet sokan átélnek napjainkban. Amikor a saját hazánkban háborúpártinak, migránspártinak, genderlobbistának vagy woke-mocsárlakónak bélyegeznek minket, az ember úgy érzi, mintha egy valóságbeli thriller szereplője lenne, ahol a mindenhol leselkedő veszélyek és a félreértések világában kellene navigálni.
Nem vagyunk azok, akinek mások látnak minket, miközben boldogan sorolják nevünket az ügynöklistákra, és balliberális címkékkel illetnek minket már tizenhat éve.
A Fidesz ellenzékében távolról sincsenek többségben azok, akik az ellenőrizetlen illegális migrációt, az óvodások körében végzett ötletszerű nemváltásokat vagy az oroszok ukrajnai agresszióját támogatnák. Valójában aligha léteznek ilyen nézetek egyáltalán. A világot azonban sokan merészen árnyaltabban látják, mint ahogy azt a magyar választópolgárok legszélesebb köre el tudja fogadni. Olyan témák ezek, mint a migráció, a genderkérdések és a háború, amelyek nem egyszerűsödhetnek le egy faék szintjére, de Orbán Viktor éppen így közelíti meg őket, csak hogy megőrizze választási autokráciájának relatív többségét vagy annak látszatát. Minden mondata valójában választási manipuláció. Az ő létezése is ennek a csalásnak a része. Ezzel pedig lényegében tankönyvi hazaárulásról beszélünk, de ez a megállapítás nem vezet előre: a Fidesz-KDNP értelmezésében az ellenzék mindig hazaáruló, és a "legnagyobb nemzetbiztonsági kockázat". Ebből a megközelítésből pedig nem sok megnyugtató következtetés vonható le. Már számos alkalommal közel kerültünk ahhoz, hogy elérkezzen az "erkölcsi, politikai és jogi elégtétel" ideje. Ha komolyan veszik a megállapítást, miszerint a Tisza Párt (vagy a Demokratikus Koalíció, most éppen a baloldali pártok megerősítése a cél) a nemzet érdekeivel ellentétesen cselekszik, és idegen érdekeket szolgál, akkor akár el is tilthatják őket a választási részvételtől. Azonban ez a lépés tömegeket vonhatna az utcára (Zsolti bácsi-effektus), ami már valóban veszélyeztetné a kormány működését.
Orbán Viktor: Mindig így történt, hogy cserbenhagytak minket, amikor a helyzet igazán komolyra fordult. Magyar Péter: A történelem nem a fényűző kastélyokban, a magánrepülőkön vagy a luxusjachtokon formálódik.
Az ókeresztény vudupolicy
Az Orbán-rezsim stratégiája nem változott az elmúlt tizenhat év során: folyamatosan, aljas támadásokkal próbálják lejáratni ellenfeleiket, és mindenféle hamis állítást terjesztenek róluk. Az utóbbi hónapokban pedig már meg is jelenítik az „eredményeket” a falon, mintha valami ókori keresztény szertartásban vennének részt. A Mandiner, az Origo és a Magyar Nemzet már számtalan alkalommal megpróbálta imitálni az április 13-i győzelmi címlapokat, mintha a Fidesz győzelme megkérdőjelezhetetlen lenne, és nem is akarnak beszélni arról, hogy esetleg átadnák a hatalmat az ellenzéknek. Ezzel részben önbizalmat adnak a tagbaszakadt harcosoknak és a megdöbbent digitális polgároknak, másrészt pedig előkészítik a terepet a bukás lehetőségére, vagyis a választási eredmények esetleges vitatására.
Stratégiájuk lényegi eleme, hogy provokálják Magyar Pétert és a támogató közösséget, ezzel legalább egy kis igazságmagot csempészve az AI-videókba. Ha Magyar leteszi a színpad mellé az Orbán-maszkot, akkor a felvételeken a Tisza elnöke darabokra zúzza a "kartonpapát".
Kekeckednek, pikírt megjegyzéseket tesznek, és még Orbán Viktor is erőszakos elmebetegeknek, rossz embereknek nevezi a tiszás politikusokat. Deutsch Ennyi Tamás pedig egészen a váteszi szerepig merészkedik, szerinte a 106 leendő Tisza-jelölt kizárólag zsoltbácsizni fog a kampányban. Mennyei öröm volna a cáfolat. Van itt egy ország, valaha lakható volt, miért ne lehetne erről beszélni, a hibbant hőbörgést meghagyni a hibbantaknak és a hőbörgőknek.
