A "nem" sokkal közelebb hozott önmagamhoz, mint bármelyik "igen".

A videó megtekintéséhez engedélyezze a JavaScript-et, és/vagy fontolja meg egy HTML5 videót támogató böngésző használatát.

Szóval ebből adódóan azt hittem, hogy ha mindenre igent mondok, ha mindig rendelkezésre állok, ha mindenben megfelelek, akkor majd mindenki szeretni fog. Hát, nem így történt.

A nemet mondás először veszteségnek tűnik

Maximalista lévén hosszú ideig azt gondoltam, hogy a szerethetőségem titka abban rejlik, ha folyamatosan "jól viselkedem". Mindig megértő, rugalmas, és elérhető akartam lenni, miközben naprakész információkkal szolgáltam. Olyan környezetben nőttem fel, ahol arra tanítottak, hogy alkalmazkodjak, és lehetőleg önálló legyek, mindezt úgy, hogy senkinek ne okozzak kellemetlenséget. E cél érdekében mindent megtettem.

Felfedeztem, hogy a "nem kellemetlenkedés" művészetét elsajátítottam, és bár a kamaszéveimben sokszor lázadtam, a segítségkérés számomra egyfajta kudarcnak tűnt, így sosem éltem ezzel a lehetőséggel. Ugyanakkor, ha valaki tőlem kérdezett valamit, szinte reflexszerűen igent mondtam. Féltem, hogy elveszítem a szeretetet, a kapcsolatokat és a lehetőségeket, ezért mindig igyekeztem mások elvárásainak megfelelni.

Aztán észrevettem, hogy bár mindig mosolygok és próbálok mindenkinek megfelelni, belül mégis egyre fáradtabb vagyok. Egyre kevésbé tudtam megkülönböztetni, mit akarok én, mi a jó nekem és mit csinálok csak azért, hogy másoknak jó legyen.

Mi lenne, ha a nemi identitást csupán egy irányváltásként szemlélnénk, mint egy izgalmas utazást, ahol az ember felfedezi önmagát?

Nem is tudom pontosan megmondani, mikor mondtam először valóban nemet valakinek. Nincs előttem egyetlen meghatározó pillanat, sem egy sorsfordító beszélgetés, amely minden eddigi dolgot megváltoztatott volna. Az emlékeim közt csupán homályos fényképek sorakoznak, amelyek mind egy-egy döntésből, vagy érzésből születtek.

Valószínűleg nem is úgy történt, mint egy filmben, szóval nem volt benne drámai csend vagy látványos kilépés. Inkább csak lassan, észrevétlenül kezdődött. Egy apró döntés, hogy most nem írok vissza azonnal. Hogy nem vállalok el még egy feladatot. Hogy nem jelentkezem külső nyomás miatt valamire, amit a hátam közepére sem kívánok.

Idővel egyre bátrabb lettem. Nem azért, mert hirtelen nem féltem többé az elutasításoktól, hanem mert elkezdtem figyelni arra, mi zajlik bennem. Megéreztem, milyen felszabadító az, amikor nem lépek át önmagamon csak azért, hogy másoknak jó legyen. Milyen jó érzés úgy hazamenni egy nap végén, hogy nem adtam oda önmagamból túl sokat - csak annyit, amennyi nekem belefért.

Ma már őszintén hiszem, hogy minden "nem", amit másnak mondunk, egy őszinte "igen" önmagunkra. Egy igen arra, amit érzünk, amit akarunk, amire éppen akkor szükségünk van. Az én szememben ez nem elutasítás, sokkal inkább önazonosság (akkor is, ha azt a nemet én kapom, nem pedig én adom).

A kimondott "nem" ugyanis nem a másik ellen szól, hanem saját magunkért - ezt látni kell akkor is, amikor a tükör felénk fordul.

Az igazi kapcsolat a határoknál kezdődik

A legszebb az egészben, hogy ettől a "sok nemtől" nemhogy romlottak volna a kapcsolataim - inkább csak letisztultak. A felszínes megfelelési körök, a "csak azért találkozunk, mert úgy illik" típusú viszonyok lassan felszívódtak. Akik maradtak, azokkal mélyebb, őszintébb lett minden.

Ma már nem szorongok napokig azon, hogy máshogy kellett volna reagálnom, vissza kellett volna írnom, el kellett volna vállalnom. Elfogadom, hogy mindenki a saját érzéseiért, döntéseiért és határaiért felelős. Nem az én dolgom mindenkinek megoldani az életét - legfeljebb segíteni tudok, ha kérik, és ha nekem is belefér.

Képzeld el, mi zajlott a háttérben!

Nincsenek állandó fáradtságra utaló jeleim. Nem töltöm az időmet azzal, hogy hetekig mérlegeljem, vajon részt vehetek-e egy programon, vagy ezzel túl nagy terhet róok a családomra. Az önmagamra szánt idő nem frusztrál, hanem inkább feltölt. Ennek köszönhetően sokkal több energiával rendelkezem, hogy a magamra, a szeretteimre és az igazán fontos dolgokra összpontosítsak.

Egyre gyakrabban hallom azt is, hogy "Olyan jó, hogy így kiállsz magadért! Hogy csinálod?" De ilyenkor csak annyit tudok mondani: "Nem tudom. Számomra már ez az alapvető."

Számomra a nemet mondás már nem csupán a kamaszkori lázadás kifejezése, hanem egy tudatos választás a felnőtt énem megerősítése érdekében. Ez nem egy erőfitogtatás vagy falak építése, hanem sokkal inkább arról szól, hogy tisztában vagyok azzal, hol van a saját határvonalam, és hol kezdődik a másik ember. Megértem, hogy mi az, amit valódi szívből és őszintén adok, és mi az, amit csupán azért tennék, hogy ne bántsak másokat, miközben saját magamat háttérbe szorítanám.

Nincs egyetlen, mindenkire érvényes recept arra, hogyan lehet ezt igazán jól csinálni. Nekem is minden egyes nap szorgalmasan gyakorolnom kell, és időnként előfordulnak kisebb visszaesések is. Azonban egy biztos: nem szükséges azonnal "szakértőként" teljesíteni. Csak annyit kell tenned, hogy elindulsz – egyetlen apró "nem"-mel.