A világon nincs olyan élőlény, amelyik olyan módon viselkedne, mint Magyarország.
a sivatagi róka, aki csendben, ügyesen észrevétlenül kúszik el a veszély elől. Vannak olyan állatok is, akik nem csupán a láthatatlanságra támaszkodnak, hanem okos stratégiákat is alkalmaznak: a bőregér, aki hangjával tereli el a figyelmet, vagy a hód, aki gátakat épít, hogy biztonságban tudja magát. Ezek az állatok mind különböző módszerekkel próbálják megvédeni magukat, legyen szó a lenyűgöző méret- vagy színváltoztatásról, esetleg a környezetük ügyes kihasználásáról. Az evolúció remek művészeiként mindannyian a túlélésért harcolnak, és a természet sokszínűsége által bemutatják, hogy a védekezésnek számtalan arca lehet. Az állatvilágban a kreativitás és az alkalmazkodás mesteri példáit láthatjuk, amelyek bármelyik pillanatban meglephetnek minket.
Úgy tűnik, mintha csak halottak lennének, mint a sorsukkal végleg leszámoló, megindítóan fatalista oposszumok.
Nincs olyan élőlény, amely a veszély közelében ne próbálna meg kicsinynek tűnni. Létezik egy ország is, de sajnos ez pont a miénk. Persze, nem teljesen stimmel a hasonlat, hiszen hány állat van, amely akkor is a fosszilis üzemanyagok importjára figyel, amikor a gyilkos ösztönök elszabadulnak az erdő mélyén? Ráadásul valószínűleg van egy titkos megállapodása a medvével, ami magyarázatot ad arra, miért szavaz mindig úgy, mintha ő is az ártatlan kölyök lenne. És mindezt úgy teszi, hogy közben a medve, aki rendre, száz évente ötven éven keresztül tönkreteszi a világot, még mindig biztos kezűen irányít.
Amikor egy politikai párt győzelmet arat a választások során, míg más, eltérő nézeteket valló csoportok alulmaradnak, az önmagában is figyelemre méltó. (Hogy hazánkban 2014 óta milyen események zajlottak, az egy másik téma, de most fókuszáljunk a tágabb összefüggésekre.) Amikor az állam adófizetői pénzéből támogatja azokat az egyházakat, amelyek néhányaknak kedvesek: ez is egy aspektus. Ha értelmetlen, silány történelmi filmeket készít a semmiből, az is figyelemre méltó. Ha a költségvetését kizárólag betonprojektekre költi, a környezetvédelemre pedig nem fordít figyelmet, ha a jövőt nem látja túl három napnál: mindezek fontos, de aggasztó jelenségek. Történelmi szempontból ezek a helyzetek – a csődről talán leszámítva – hasonlóak ahhoz, amikor egy kirándulás során a többség arra voksol, hogy egy nyilvánvalóan gyenge helyet válasszanak ebédre, ahol előre sejthető, hogy nem fognak jól járni – elmaradt lehetőségek, kiaknázatlan előnyök, de nem feltétlenül a végállomás.
Dolgozni azzal szemben, ami az ország történelmét az első történelemórán általánosan elfogadottan bemutatja, egy olyan kihívás, amely teljesen új perspektívákat igényel.
Talán azért fordulok az állatos metaforákhoz, miután átéreztem a kiszámíthatatlan, mégis emészthetetlen fordulatok utáni jéghideg düh első óráit, mert az utóbbi hetek eseményeit leginkább gyerekaltatás közben érkező hírek határozzák meg. Ezekben rendszerint olyan, tesztoszterontól fűtött karakterek bontogatják az 1945 utáni világrendet, akik közben arra is rávilágítanak, hogy 1999, 2004 vagy akár 1000 óta hol is találjuk a saját helyünket ebben a zűrzavaros világban. Nehéz megtartani a hiteles mesélőt, amikor a sötétben a feleségem suttogja, hogy "Hol fogunk lakni?". Talán éppen ezért választom a természet ihlette hasonlatokat, mert ha őszintén értékelném a legutóbbi napjainkat, nem tudnék olyan nyugodt és higgadt válaszokat adni, mint Kerner Zsolt, aki csütörtökön még arról írt, miként rázza meg Donald Trump globális dührohama Európát, majd pénteken arról, hogyan igyekszünk leválni erről a káoszról – bárhogy is nevezzük a mögötte álló szervezeti formát.
Olvasni, természetesen, egy olyan értékelést is – éppen az EU-nak a mi szempontunkból semmiképp nem független kiüresedése miatt – hogy a miniszterelnökünknek a csütörtök esti események során elfogyott az utolsó zsetonja. Vagyis, mint egy rosszkedvű, részeg ember utolsó dühöngése, aki a levegőbe csap és az ellenfelére céloz, csak hogy emlékezzenek rá, kivel is volt dolga. De ez nem old meg semmit: a legnagyobb probléma éppen az, hogy számon fogják tartani.
