"Anya, az aurád igazán ijesztő!" - mondta a kislánya, Orsós Zsuzsa.
Orsós Zsuzsanna biológus és rákkutató, egy cigány család hetedik gyermekeként látta meg a napvilágot egy kicsiny faluban. Fiatal korától fogva vágyott arra, hogy kitörjön környezetéből, és ez a vágy olyan erőteljesen motiválta, hogy doktori disszertációjában már a romák körében előforduló daganatos megbetegedések genetikai hajlamát kutatta. Jelenleg a Pécsi Tudományegyetem adjunktusa, de hivatása mellett folyamatosan beutazza az országot, hogy előadásokat tartson az egészség megőrzéséről, fiataloknak és időseknek egyaránt. Zsuzsanna életútja igazán rendkívüli, tele inspiráló történetekkel és tanulságokkal.
Amikor álmaim világába lépek, szinte mindig visszatérek a gyermekkori otthonunkhoz, abba a régi házba, ahol minden emlékem gyökerezik.
Orsós Zsuzsanna egy cigány család legfiatalabb, hetedik gyermekeként látta meg a napvilágot egy csendes tolnai faluban. Ám a kis település határain túli világ iránti vágya már fiatalon megszületett benne. Az általános iskolát követően a pécsi szakközépiskola falai között folytatta tanulmányait, ahol egy új világ kapuját nyitotta meg magának. Érettségi után laborasszisztensként kezdett dolgozni, de a szívében mindig is ott élt a vágy, hogy többre vágyik ennél.
Öt év elteltével a Szegedi Tudományegyetemen folytatta tanulmányait biológus szakon, majd a diploma megszerzése után Pécsett végezte el a PhD-képzést. Jelenleg a Pécsi Tudományegyetem adjunktusaként és rákkutatóként tevékenykedik, ahol az orvostanhallgatókat oktatja. Emellett pedig országszerte tart előadásokat az egészségmegőrzés fontosságáról, fiataloknak és idősebbeknek egyaránt.
Kérésünkre Zsuzsanna végigutaztatott minket a nem mindennapi élettörténetének állomásain.
Ahogyan a cikk nyitóidézete is hangsúlyozza, számára rendkívül fontos a szülőhelyének emléke, gyermekkora élénk pillanatait őrzi, noha mindössze három fénykép maradt meg erről az időszakról. Ezt a szakaszt egy folyamatosan pezsgő, aktív időszakként idézi fel, ahol "nem találkozhatunk csendes, letisztult gyerekszobákkal." Az események sora sosem állt meg, üres pillanatok nem léteztek. A füst szaga is élénken él benne - akkoriban természetes volt, hogy a szülei a lakásban is dohányoztak.
Tizennégy éves korában lépett be a felnőtté válás kapuján, és ekkor kezdett igazán teljes életet élni. Emlékszik, hogy ebben az időszakban már rendszeresen segített az édesanyjának a háztartásban. Gyakran okozott meglepetést azzal, hogy mire hazaért, a lakás ragyogott a tisztaságtól.
Begyújtani, boltba menni, krumplit pucolni, kivinni az állatokat. Szó sem volt arról, hogy nekem most tanulnom kell, és akkor mindenki félreáll.
Természetes volt, hogy segít, tudta, hogy részt kell vennie a feladatokban - öten voltak lányok, nem az volt a kérdés, hogy miként lehet legjobban megúszni a munkát, tisztában voltak vele, hogy mindent meg kell csinálni. Segíteni kell az édesanyjuknak - "van neki elég baja".
Ez a felismerés alapvető változást hozott az életében. "Rájöttem, mennyire megterhelő anyám élete. Ott van a kert, az állatok, és a fizikai munka, amit nap mint nap elvégez. Közben ott vagyunk mi, a gyerekek, akiket ő nevel. Ezt mind ő tartja fenn. Kérdeztem magamtól, lehetne-e ennél kényelmesebb életet élni? Tudtam, hogy más irányba kell terelnem az életem, mert nem akarom ezt a sorsot magamnak. Sokszor hajlamosak vagyunk követni a szüleink példáját, de én tudtam, hogy egy másfajta jövőre vágyom."
Az általános iskolához jó emlékek fűzik. Nem érezte magát kiközösítve, sosem bántották azért, mert szegény. Mostanában, ahogy járja az országot, látja, ez mennyire megváltozott. Döbbenetesnek tartja, hol tartunk most.
Baranyai falvakban a vezetékes víz hiánya komoly kihívást jelent. Az alapvető emberi szükségletek, mint a tiszta ivóvíz biztosítása, nem teljesülnek, ami jelentősen megnehezíti a mindennapi életet.
A nyolcvanas években, amikor ő még gyermek volt, szegénységben éltek, de a házukban már volt vezetékes víz. Megdöbbentő és szomorú észrevenni, hogy azóta eltelt ötven év, és a helyzet még kedvezőtlenebbé vált. Gyakran elgondolkodik rajta, hogy vajon ezek a gyerekek valaha is elérik-e az iskolapadot, és lehetőséget kapnak-e a tanulásra.
Ma példaképként hívják ezekre a településekre - valamilyen szinten annak is tartja magát. Ugyanakkor mindig elmondja, hogy ő egyszerűen csak szorgalmas és kitartó. Semmi olyasmi, amit ne tudnának mások is utánozni. Ő az, akire fel lehet nézni, de közben egyenrangú partnerként tud beszélgetni - hiszen ő is megtapasztalt hasonlókat. Ha magas lóról beszélne, mit sem érne az egész. Húsz éve csinálja, azóta megtanulta, hogyan kezelje ezt magában. De attól még nagyon nehéz. Kérdezem, hogy pontosan miért. Elérzékenyül.
