"Az állatok nem buták" – a vadon élő fajok tömeges kihalása aggasztó jelenség.
A kihalási hullám egyre sürgetőbb problémát jelent, és ez szoros kapcsolatban áll a klímaváltozással, amelynek valósága ma már megkérdőjelezhetetlen. Sokan közvetlenül tapasztalják, hogy a hőmérséklet és a csapadék mintázatai drámaian átalakulnak mindössze egy emberöltő alatt. Már nem csupán nosztalgiázunk a múlt szépségein, amikor "a nagyapáink idejében más volt a helyzet", hiszen a mi generációnk is emlékszik a hetvenes és nyolcvanas évek teleire, amikor a hó hónapokon át megülte a tájat. Az utolsó olyan tél, amelyik valódi hótakarót varázsolt, 1996 és 1997 között volt. Azóta egy olyan generáció nőtt fel, amelynek tagjai soha nem tapasztalták meg ezt a jelenséget. A változások mértéke és iránya még bizonytalan, de azt látjuk, hogy ezek egyre gyorsabban történnek, és ez súlyosan érinti a bolygónk élővilágát. Ahogy csökken a biodiverzitás, vagyis a fajok sokfélesége, úgy a saját létfeltételeink is szűkülnek, és ez komoly aggodalomra ad okot.
Az állatvilág pusztulása mélyreható hatással van az emberiségre, és ennek következményei számos területen megmutatkoznak. Először is, az ökoszisztémák egyensúlyának megbomlása komoly következményekkel járhat az élelmiszerláncokra. Az állatok eltűnése nemcsak az adott fajok populációját érinti, hanem a kapcsolódó növény- és állatfajok életére is kihat, ami végső soron az emberi táplálkozásra is hatással van. Másodszor, a biodiverzitás csökkenése a gyógyszeripar számára is problémát jelent. Sok gyógyszer alapanyaga állati és növényi eredetű, így a fajok eltűnése akadályozhatja az új gyógyszerek felfedezését, ami különösen aggasztó lehet a jövőbeli betegségek kezelésében. Továbbá, a természetes élőhelyek pusztulása és az állatfajok kihalása a klímaváltozással is összefügg. Az állatok elvesztése hozzájárulhat a szén-dioxid és más üvegházhatású gázok felhalmozódásához, ami súlyosbítja a globális felmelegedést és annak következményeit. Végül, az állatvilág eltűnése a kultúrák és identitások szempontjából is jelentőséggel bír. Sok közösség életét és hagyományait szorosan összekapcsolja a természet, így az állatok elvesztése nemcsak ökológiai, hanem társadalmi és kulturális válságot is jelenthet. Összességében tehát az állatvilág pusztulása nem csupán a biológiai sokféleség csökkenését jelenti, hanem az emberi élet különböző aspektusaira is kihat, ami sürgető intézkedéseket követel a megőrzés érdekében.
Amikor egy rendszerben sokféle apró elem található, akkor a folyamatosan változó környezetben előbb-utóbb megjelenik olyan egyed, amelyik képes alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Ezzel szemben, ha a rendszer csupán néhány szereplőből áll, nem garantált, hogy lesz olyan, amelyik képes reagálni a kihívásokra. Ez a jelenség a mezőgazdaságra is érvényes: a legtöbb termelő főként néhány domináns növényfajt, mint a kukorica és a búza, részesíti előnyben. Ha nem fejlesztünk ki rutint más növényfajok termesztésében, akkor, ha a megszokott fajták gyenge ponttá válnak, nem marad alternatívánk. Hasonló elv érvényesül az állatfajok genetikai sokféleségében is.
Amennyiben egy faj genetikai változatossága hiányzik, az érkező kórokozó automatikusan csak néhány genetikai variációt célozhat meg. Ha ezek a variációk nem tudják megállítani a támadást, az a faj kipusztulásához vezethet.
A genetikai változatosság megléte kulcsfontosságú a fajok túlélésében; ha egy populációban található elegendő variabilitás, előbb-utóbb biztosan maradnak túlélők. Ezek a túlélők pedig képesek újraalkotni a populációt. Ezért nem csupán az a probléma, ha egyes fajok vagy alfajok eltűnnek: ha egy populáció mérete már túl kicsi, és a szaporodásra képes egyedek száma folyamatosan csökken, akkor a genetikai sokszínűségük elkerülhetetlenül csökken, ami hosszú távon veszélyezteti a fennmaradásukat.
Egyre inkább úgy tűnik, hogy a kórokozók szaporodásának üteme nem csökken. Manapság bizonyos időszakokban kifejezetten kockázatos lehet az erdőben sétálni a kullancsok jelenléte miatt.
Ez a téma egy izgalmas és összetett problémakört ölel fel. A Lyme-kórt közismerten a kullancsok terjesztik, de fontos megérteni, hogy ezek az ízeltlábúak nem a baktérium forrásai. Valójában a kullancsok csak közvetítők, akik más állatok, például pockok és egerek révén jutnak hozzá a kórokozóhoz. Ezekben a kis rágcsálókban él a Lyme-kórt okozó baktérium, amelyből a kullancs táplálkozik. Amikor a kullancs megcsíp egy embert, átadja neki a baktériumot, így történik a fertőződés. A kutatások rámutattak egy érdekes jelenségre, amit hígulási hatásnak neveznek. Ha egy élőhely sokféle melegvérű állatot és emlőst tartalmaz, a kullancsok szélesebb választékból tudnak táplálkozni. Ez azt jelenti, hogy bár néha olyan állatokból is táplálkoznak, amelyekben a Lyme-kórt okozó baktérium megtalálható, az étlapjukon sok más faj is szerepel. Ha tehát nagyobb a biodiverzitás, a kullancsok ritkábban táplálkoznak a fertőzött rágcsálókból, így csökken a megfertőződés esélye. Ezzel szemben, ha a biodiverzitás csökken, és kevesebb állatfaj marad a környezetben, a kullancsok gyakrabban fordulnak a rágcsálókhoz, ami növeli a fertőzés kockázatát.
A biodiverzitás csökkenésének hátterében nem lehet csupán a vadászat szerepe?
A vadászat, amely szigorúan betartja az érvényes európai és magyarországi szabályozásokat, nemcsak hogy nem károsítja az egyes fajok populációját, hanem sok esetben kifejezetten hozzájárul azok fenntartható fejlődéséhez. Például a borz 2001 óta vadászható Magyarországon, és azóta is folyamatos növekedésnek örvend az állománya. Hasonlóképpen, a sakál 1990-94 között tért vissza hazánkba, és azóta egész évben vadászható, ennek ellenére elterjedt az ország különböző részein. Fontos megjegyezni, hogy a vadon élő állatok populációinak helyzete szorosan összefonódik élőhelyeik állapotával, amely kulcsszerepet játszik a fajok megmaradásában és elterjedésében.
Az élőhelynek sokféle meghatározása van, de úgy lehet legkönnyebben leírni, hogy kell lennie az adott faj számára alkalmas tápláléknak, szükséges, hogy legyen víz - ami szintén fajspecifikus, mert nem minden állat úgy veszi fel a vizet, hogy iszik a patakból, hanem például úgy, hogy lédús növényt rág, ezt nevezzük a vegetációs víz fölvételének. Kell lennie búvóhelynek, ami megint csak fajonként változó, és kell lennie az adott faj egyedei számára elegendő térnek.
Ha ezek az élőhelyi elemek rendelkezésre állnak, akkor az állat jól érzi magát, szaporodik és sokasodik, ahogy az ősi parancsolatban, Mózes könyvében olvashatjuk.
Ki formálja meg az élőhelyet?
A mezőgazdaság és az erdőgazdálkodás kulcsszereplői a magyar emberek mindennapi életében. Ezek a szakmák nem csupán munkát jelentenek, hanem felelősséget is: hiszen tízmillió honfitársunk élelmiszerének, tüzelőfájának és építőanyagainak előállításáért felelnek. Magyarország területe 9,3 millió hektár, amelyből 4,3 millió hektár szántóföld, 2 millió hektár erdő és 750 ezer hektár gyep található. Ezért elmondhatjuk, hogy a természetet emberi kéz formálja, a társadalom igényei és érdekei szerint alakítva az élőhelyeket, ahol élünk.
A vadgazdálkodók szándéka az élőhelyek fejlesztése, ám a vadásztársaságok csupán az ország területének másfél százalékát birtokolják, amely hivatalosan vadföldként és vadlegelőként van nyilvántartva. A fennmaradó erdőterületek is otthont adnak vadállatoknak, de ezeket az erdőgazdálkodás szempontjai szerint kezelik, nem az élőhelyek védelme érdekében. Sőt, a korábbi ültetvényerdők esetében kifejezett célként szerepelt, hogy a cserjék eltávolításra kerüljenek, mivel így a vad táplálkozását akadályozni kívánták.
A mezőgazdasági táj művelése során nem csupán az számít, hogy a nyúl, a fácán, a fürj vagy a túzok hogyan érzi magát, hanem sokkal inkább az, hogy a kukorica mennyisége minél nagyobb legyen. Ezért gyakran lángra lobban a vita a károkozásokról; amikor a gazdálkodók arról beszélnek, hogy a vadállomány túlszaporodott, azt a gazdaság szempontjából teljesen megértem. Azonban ökológiai szempontból a túlszaporodás fogalma csak ritkán indokolt. Gazdálkodói nézőpontból a túlszaporodott faj az, amelyik kárt okoz a termésben. A vaddisznó a leggyakoribb téma a vitákban, de most az afrikai sertéspestis sokat enyhít a problémán, míg a gímszarvas, és egyes helyeken a dám szintén jelentős károkat okoz. Az Alföldön, ahol a vadállomány regenerálódni kezdett, a nyúl is egyre inkább konfliktusos szereplővé válik. A mezőgazdászok a "túlszaporodott" nagyvadállomány miatt sokszor a vadásztársaságokat hibáztatják. A kérdés pedig az, hogy vajon a vadászok kiirtják vagy inkább túlszaporítják a fajokat. Megértem ennek a szép szakmának a buktatóit, de úgy vélem, hogy lehetetlen egyszerre túlszaporítani és kiirtani egy fajt.
A közvetlen emberi beavatkozásokon túl a klímaváltozás számos módon hat az élőhelyekre. Az éghajlatváltozás következtében megváltozó hőmérsékleti és csapadékviszonyok drámai hatással vannak a növény- és állatvilágra. Sok faj, hogy alkalmazkodjon a megváltozott környezeti feltételekhez, kénytelen új területekre vándorolni, ami az ökoszisztémák átalakulásához vezethet. A tengerszint emelkedése a part menti élőhelyeket fenyegeti, míg a szárazabb területek kiszáradása a biodiverzitás csökkenéséhez vezethet. A klímaváltozás hatására a természetes élőhelyek fragmentálódnak, ami megnehezíti a fajok közötti interakciókat és gátolja a genetikai sokféleséget. Ezen kívül a változó időjárási minták növelhetik a szélsőséges időjárási események gyakoriságát, mint például árvizek vagy aszályok, amelyek további stresszt jelentenek az ökoszisztémák számára. Ezek a folyamatok nemcsak az élőlények életére vannak hatással, hanem az emberi közösségekre is, hiszen az ökoszisztémák egészsége elengedhetetlen az élelmiszertermelés, a vízellátás és a gazdasági stabilitás szempontjából. A klímaváltozás tehát nemcsak a természet, hanem az emberi élet szövetére is mély hatással van, kihívások elé állítva a fenntarthatóság és az alkalmazkodás kérdéseit.
A gyakori aszályok komoly kihívást jelentenek, hiszen két alapvető elemet veszélyeztetnek: a táplálékot és a vizet, amelyek elengedhetetlenek az élőhelyek fenntartásához. Gyuricza Csaba rektor vezetésével egyetemünk egy új tanulmánykötetet készít, amelyben különböző tudományágak perspektívájából vizsgáljuk meg az aszály következményeit, valamint a károk mérséklésére irányuló lehetőségeket. Az elemzések során arra a megállapításra jutottunk, hogy a fácán és a nyúl populációja valóban csökken a késő tavaszi és kora nyári aszályok következtében. Emellett az elmúlt időszakban különösen az ország délkeleti részeiből érkeztek aggasztó jelentések az őzek állományával kapcsolatban. Bár ezeknek a hatásoknak a hosszú távú bizonyítása nehézkes, a helyzet súlyossága kétségtelennek tűnik.
azért csappan az állomány, mert kiszáradnak a gidák.
A vízhiányos időszakok és területek megjelenése szorosan összefonódik az emberi tevékenységgel. Bármely ökoszisztéma komponensét vizsgálva egyértelművé válik, hogy súlyos hibákat követtünk el. Miért pusztítjuk el a természetet, amelynek részei vagyunk, és ezzel saját létfeltételeinket is veszélyeztetjük?
Mert hajlamosak vagyunk a rövid távú megoldásokra fókuszálni. Ez a jelenség nem csupán a társadalmi vagy politikai keretek következménye, hanem inkább az emberi gondolkodás természetéből fakad. Gyakran nem ismerjük fel, hogy a jelenlegi döntéseink és cselekedeteink hosszú távon nem biztos, hogy kedvező eredményekhez vezetnek.
A folyamszabályozások annak idején remek ötletnek tűnhettek, de már jó ideje tudjuk, hogy a csatornahálózatok és direkt lecsapolási programok felgyorsították az Alföld kiszárítását. E programok vége felé, a két utolsó nagy lecsapoláskor jöttek a látványos visszajelzések, hogy baj lesz.
Az egyik a Fertő-Hanság mocsarait érintette az ötvenes évek végén, a másik a Kis-Balatont a hatvanas években. A Kis-Balatonnál derült ki, hogy nem kéne erőltetni a dolgot, de a Fertő-Hanságnak az ötvenes években lecsapolt mocsarai is jelentős részben visszaváltoztak mocsárvilággá, tehát a területet nem lehetett művelésben tartani.
Ha csak az európai folyókat nézzük, látszik, hogy a pulzálásuk egyre szélsőségesebb, szinte eltűnik belőlük a víz, aztán pár hónap múlva kicsap a mederből.
A helyzetben egyfajta logika rejlik, és ez a logika éppen a problémák forrását is fedi fel. A Kárpát-medencében érezhetően hiányoznak a hagyományos tavaszi árvizek, amelyek egykor a Dunán és a Tiszán létesített gátrendszerek megépítésének alapjául szolgáltak. Ezek az árvizek általában a tél végén és kora tavasszal bekövetkező hóolvadásos esőzések következményeként alakultak ki. Ha visszagondolunk az utóbbi évek dunai árvizeire, azt láthatjuk, hogy azok nyári hónapokban, júniusban, júliusban, sőt, augusztusban és szeptemberben jelentkeztek, ami eltér a megszokott árvízi időszakoktól. A Tiszán pedig a 2000-es évek elején tapasztalt árvizek óta nem volt jelentős áradás. Az árvízmegelőző létesítmények, amelyeket a Tisza mentén hoztak létre, lehetővé teszik a víz kiengedését, hogy ne terheljék túl a gátakat – ezek a megelőző intézkedések a '99-es gátszakadás és a 2000-es évek eleji árvíz tapasztalatai miatt váltak szükségessé. Jelenleg viszont az Alföldön egy drámai kiszáradás zajlik, amely komoly aggodalomra ad okot.
