Bod Péter Ákos: Magyarországon a közpénzek kezelése és a felelőtlen költekezés gyakran a fiskális alkoholizmus jelenségére emlékeztet. A kormányzati politikák és döntések sokszor a rövid távú haszonszerzés érdekében történnek, figyelmen kívül hagyva a hos
Bod Péter Ákos is részt vesz a Portfolio Budapest Economic Forum 2025 konferenciáján!
Ismét napirendre került a fiskális alkoholizmus kérdése, és nem véletlenül. Ezt a kifejezést Kopits György, a Költségvetési Tanács egykori elnöke népszerűsítette, amikor a 2008-as pénzügyi válságot megelőző magyar gazdaságpolitikai gyakorlatra reflektált. A jelenség azonban nem csupán hazánkra jellemző: világszerte sok állam túlköltekezik, folyamatosan növelve eladósodottságát, bízva abban, hogy a jövőbeli gazdasági növekedés elegendő lesz a kötelezettségek teljesítéséhez – ami gyakran nem valósul meg. Az adósságok törlesztéséhez újabb hitelek felvételére van szükség, s egy ideig úgy tűnik, minden rendben van, amíg be nem következik egy újabb váratlan esemény. Pedig az ilyen fordulatok nem ritkák. Magyarország 2008-2009 során a környező országok többségéhez képest sokkal magasabb államadóssági rátával indult a pénzügyi és gazdasági zűrzavarba, és ezt a helyzetet sokkal nehezebben kezelte. Ekkor kellett visszaállítani a szocialista-szabaddemokrata koalíció által bevezetett 13 hóból álló nyugdíjév helyett a naptári évet, a nemzetközi pénzügyi intézetek sürgetése nyomán, hogy elkerüljük az államcsődöt.
Azt hihetnénk, hogy ezek a tapasztalatok mélyen beivódnak a kollektív tudatba, és egy generáció számára evidenssé válik, hogy a deficites államháztartás a felelőtlen kormányzás szinonimája, valamint a jövőbeli problémák melegágyát jelenti.
A közelmúltban nem sikerült olyan fiskális kereteket kialakítani, amelyek hosszú távon fenntarthatók lettek volna, miközben rövid távon kényelmes mozgásteret biztosítottak volna a kormány számára. Pedig az évek során, amikor a világgazdaság kedvezően alakult, és a hitelek rendkívül olcsón elérhetők voltak, viszonylag könnyedén csökkenthető lett volna az államadósság. Ehelyett 2010-től a politikai diskurzus középpontjába került az a nézet, miszerint "nálunk nem lesznek megszorítások", és hogy az adósságok "kinőhetők a gazdaságból". Ez a hozzáállás a költségvetési hiány iránti megengedő szemléletet tükrözi. E szempontból a szenvedélybetegséggel való párhuzam különösen találó, hiszen az állam számára nehéz "letenni a poharat": a költekezés iránti vágy szinte elkerülhetetlen. Ráadásul a kormányzatnak számos költséges feladatot kell vállalnia, miközben az adósságszolgálat terhei folyamatosan újra és újra felmerülnek.
Az európai jóléti államok, valamint a déli periféria országai is jól ismerik a költségvetési egyensúlytalanság problémáit. Tapasztalataik nyomán elterjedtek olyan alkotmányos kényszerek és normák, amelyek a közpénzkiadások ellenőrzésére hivatottak. Ilyen például a német költségvetési aranyszabály, amely előírja, hogy a folyó kiadások ne lépjék túl a folyó bevételeket, míg a jövőbeni állami beruházások hitelből finanszírozhatók. Ezen túlmenően kiemelkedő jelentőséggel bír az EU stabilitási és növekedési paktuma, amelyben szerepel a deficitplafonra vonatkozó 3 százalékos szabály is, ami közvetlen hatással van ránk.
Egy újabb különleges időszakba lépve, a világjárvány kitörésekor az Európai Unió ideiglenesen felfüggesztette a korábbi deficitszabályok alkalmazását, egészen 2023 végéig. Ez lehetőséget teremtett a költségvetési élénkítésre, melyet a tagállamok kormányai saját belátásuk szerint mérlegelhettek. Azonban a laza költségvetési politika következményeként az adóssághányad ismét emelkedett, ami a jövőbeli pénzügyi kötelezettségeket is megnövelte. A mi helyzetünk is ezt tükrözi: 2020-ban drámaian megugrott az éves költségvetési hiány, amely a következő évben is folytatódott, és ez a tendencia az azt követő évben is megmaradt.
Bár 2025 még nem zárult le, egyértelmű, hogy az idei évben sem sikerül megvalósítani a törvényben rögzített, a GDP 3,7 százalékára vonatkozó államháztartási hiánycélt. A kormány először 4,1 százalékra emelte a hiányvárakozásokat, majd szeptemberben a hivatalos becslés már 4,0-4,5 százalékra módosult. A 2026-os éves költségvetés vonatkozásában az eredeti 3,7 százalékos hiányelőrejelzés is 4 százalékra nőtt, ám a szakértők többsége ennél is kedvezőtlenebb számokat valószínűsít.
A költési hajlam általános, ám vannak sajnos helyi sajátosságaink. Az egyik maga a rendszeresen tévesnek bizonyuló makrogazdasági tervezés. Az utóbbi fél évtizedben gyatra volt a költségvetési tervekbe beállított hiányszámok teljesülése. A növekedési mutatókról szintén elmondható hasonló: volt év (2023), hogy a GDP-adat előjelét sem sikerült eltalálni, és rendszeres, hogy az előre jelzett gazdasági teljesítmény, amely azután a költségvetési törvénybe bekerül alapadatként, messze elmarad a realitásoktól. Az árszínvonal tervezése is rendszeresen mellé hord. Az államháztartásnál azonban súlyosbító körülmény, hogy mind a bevételi, mind a kiadási oldala törvényeken, rendeleteken nyugszik, így a költségvetés terjedelmének és egyenlegének alakulása sokkal inkább politikai akarat és államigazgatási képesség kérdése, mint az ár- és termelési folyamatok esetében. Elmondható magyarázatként, hogy rendkívüli bizonytalanságoknak kitett világban élünk ("multikrízis"), ám ez a kétségtelen tény nem adhatna okot arra, hogy olyan inflációs vagy GDP-növekedési számokat tegyenek bele a költségvetési törvényekbe, amelyek a döntés pillanatában nem támaszthatók alá, vagy bekövetkezésükhöz a körülmények rendkívül szerencsés együttállására lenne szükség.
A másik sajátosságunk: az államadósság-állományunk túlságosan nagy.
A bruttó hazai termékhez viszonyított hányados más országokban is emelkedett a Covid időszaka óta, de az új tagállamok között jelenleg a mi országunké a legmagasabb érték.
Az adósságrátánk körüli diskurzusban gyakran hallani hivatalos forrásokból, hogy nem érdemes túlzottan dramatizálni a helyzetet, hiszen a magyar mutató alatta marad az EU átlagának - ami kétségtelen tény: a 75-ös érték valóban kisebb a 82-nél. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ez a szám még mindig magasabb, mint bármelyik új tagállamé. Például egy időben a horvát adatok túllépték a miénket, de az euró bevezetése - ami tavaly sikeresen megvalósult a déli szomszédunknál - előzetesen megköveteli, hogy az ország teljesítse a maastrichti kritériumokat, beleértve a fiskális kötelezettségek teljesítését is. Ráadásul, ha összehasonlítjuk a rátánkat Németországéval, láthatjuk, hogy az meghaladja a német mutatót - és micsoda éles kontraszt mutatkozik a kamatfizetési kötelezettségek terén a kiváló (AAA) kockázati besorolású német állam és a befektetők számára nem ajánlott (bóvli) ratinget éppen csak elérő magyar helyzet között!
Az adóssághányadunk meghaladja azokat a szintet, amelyet azok az országok mutatnak, amelyek eddig még nem váltottak az közös európai valutára. Ezek az államok a saját monetáris intézményeik, mint például a központi bank vagy az állami költségvetés, biztosítják a nemzeti valutájuk stabilitását.
A kisebb nemzeti valuták, méretükből adódóan, sokkal inkább érzékenyek a piaci zűrzavarokra és a spekulatív mozgásokra, mint az euró, amely a második legfontosabb világvaluta.
A saját valutarendszer fenntartása jelentős kockázatokat hordoz magában. Ezért rendkívül fontos, hogy a mögöttes államháztartás stabil és jól működő legyen. E követelmény teljesítése azt jelenti, hogy a saját valutával rendelkező tagállam államháztartási mutatói – például az éves költségvetési egyenleg és az államháztartási hiány aránya – legalább olyan kedvezőek kell, hogy legyenek, sőt, ideális esetben jobbak, mint azok, amelyek szükségesek az euróövezetbe való belépéshez.
A dán és svéd állam mindezen tényezőket jól ismeri: költségvetési helyzetük stabil, adósságpapírjaik pedig a legmagasabb kockázati besorolásban részesülnek. Ezzel szemben a mi helyzetünk jelentősen eltér, még a cseh és lengyel állapotokhoz viszonyítva is. A makrogazdasági fegyelem szempontjából figyelemre méltó Bulgária példája: a múltból örökölt inflációs nyomás és a potenciális fiskális gyengeségek ellenére sikeresen létrehoztak egy erős intézményi védelmet a kötött árfolyamrendszer (currency board) korai bevezetésével. Januártól már az eurózónában fognak működni.
Ebben az esetben különösen aggályos a költségvetési alkoholizmus tartós jelenléte.
A folyamatosan fennálló deficit és a vele összefüggő inflációs nyomás egyaránt hátráltatja az eurózónába való belépésünket, még akkor is, ha politikai szándékaink erősek. Ugyanakkor ez a helyzet gyengíti a saját valutánk megtartása mellett szóló makrogazdasági érveket is, hiszen a jelenlegi pénzünk inflációra hajlamos és ingadozó. Az utóbbi hónapok eseményei világosan rávilágítanak erre a problémára:
Ezen a kockázati szinten a stabil árfolyam eléréséhez elengedhetetlen, hogy a jegybanki irányadó kamatok rendkívül magas szinten maradjanak.
A 6,5 százalékos magyar alapkamat szintjének megítéléséhez tekintetbe kell venni a cseh 3,5 százalékos vagy a lengyel 4,75 százalékos irányadó kamatokat, nem is említve a 2 százalékos euróövezeti kamatszintet.
Az alkoholizmusra utaló metafora újraéledése nem csupán a kormányzati költekezési szokások tarthatatlanságát jelzi, hanem mélyebb összefüggéseket is feltár. Az utóbbi időszak egyik figyelemre méltó jelensége, hogy a kiadások mértéktelensége mellé egyfajta önigazoló ideológia társul, mint például a "megszorítás nélküli magyar növekedési külön út" vagy a "nagynyomású gazdaság" elnevezések. A költségvetési kiadások elburjánzása és az adózási kedvezmények gyakorisága politikai választások előtt annyira elterjedtté vált, hogy már nem csupán egy-egy alkalommal megfigyelhető, hanem a szakmai elemzők és üzleti tervezők számára bevett gyakorlattá vált. Ez a jelenség rávilágít arra, hogy az ilyen típusú politikai stratégiák nem csupán átmeneti megoldások, hanem a politikai kultúra szerves részévé váltak.
A hivatalban lévő politikai pártok és a kormányzásra vágyó alakulatok nem tennének bőkezű fiskális ígéreteket a választások előtt, ha nem lennének meggyőződve arról, hogy a választók jelentős része kedvezően fogadja ezeket, és nem kérdőjelezi meg, honnan származik majd a forrás a kiadások fedezésére. Ezen túlmenően, a populista tendenciákat követő politikai szereplők mellett figyelembe kell venni a társadalom pénzügyi ismereteinek és közügyi tájékozottságának gyakran tapasztalható hiányosságait is.
A polgárosodásunk történelmileg mélyen gyökerező lemaradása olyan kihívás, amelyhez nehéz lenne hatékony megoldást találni, még akkor is, ha a közélet formálói és politikai szereplői szembesítenék a választókat azzal a valósággal, hogy a mérsékelt adóterhelés mellett nem lehet fenntarthatóan és felelősségteljesen bőkezű állami szolgáltatásokat fenntartani. Azonban a magyar közbeszéd állapota egészen más dimenzióban mozog.
Más országokban is kihívást jelent a politikai szereplők oktatási tevékenységeinek jó példáinak felkutatása - éppen ezért jöttek létre azok az intézmények, amelyek a közérdeket szolgálják.
Például az a szabály, hogy a közvetlen demokrácia intézményeként jól ismert népszavazásnak nem lehet tárgya költségvetési tétel. A napi politikától, a választási ciklustól távol tartott autonóm ellenőrző intézmények véleményt formálnak a kormányoldali és ellenzéki választási programok várható államháztartási és társadalmi következményeiről, a felelős állásfoglalásra kész választópolgárok tájékoztatása számára. A nyugati polgári fejlődés dolgozta ki a napi kormányzattal szembeni korlátok és ellensúlyok rendszerét, annak gyengítése és félretétele hosszabb távon bizonyítható módon ront a kormányzati minőségen és a kormányzottak anyagi és társadalmi jólétén.
Milyen tanulságokat vonhatunk le ebből az általános megközelítésből? Az alkoholizmus és más szenvedélybetegségek kezelésében a gyógyulás kulcsa az, hogy az érintettek felismerjék helyzetüket, és készen álljanak elfogadni a külső segítséget. Hasonlóképpen, a következő választások során megválasztott kormánynak elengedhetetlen, hogy vállalja a részvételt az uniós ellenőrző intézményekben, kezdve az euróövezethez való csatlakozás hosszú távú folyamatának elindításával. Bár fel lehet hozni érveket a maastrichti megállapodás ellen, a tapasztalatok nem nyújtanak elegendő alapot a tiltakozásra, és világosan láthatók a kint maradás társadalmi költségei. Az uniós szabályoknak való megfelelés, amelyek a közpénzek átláthatóságát célozzák, valamint az európai ügyészséghez való csatlakozás is olyan önként vállalt kötelezettség, amely javíthatja az "állapotunkat". Természetesen, ha valaki úgy érzi, hogy a jelenlegi helyzet optimális számunkra, akkor biztosan talál majd érveket a változatlanság mellett.
