Dr. Bánki György: A társadalom vágyainak középpontjában áll, hogy valaki végre rendet teremtsen és felelősségre vonja a bűnösöket.

Fliegauf Bence legújabb filmje egy izgalmas utazásra hív minket a démoni megszállottság, a társadalmi igazságérzet és a tömegpszichózis határvonalán. Az áldokumentarista stílusban készült alkotásban olyan neves szereplők tűnnek fel, mint Jakab Juli, Gulyás Márton, Major Erik, Peer Krisztián és Feldmár András, de a film különlegessége, hogy dr. Bánki György pszichiáter is részt vesz benne – ráadásul saját szakmáját egy fiktív karakter megformálásával képviseli. Takács Dalmának adott interjújában Bánki mesél arról, hogy mi motiválta őt a szereplésre, mit gondol a démonok létezéséről, és hogyan találkozik a tudomány és a spiritualitás az ő szemléletében. Izgalmas kérdések és mélyreható gondolatok várnak ránk ebben a különleges filmben!

Egy klasszikus dokufilm hangulatú jelenet bontakozik ki előttünk: a rendőrök éppen két férfit vallatnak. Balfi Marci és Tojás, akik nemrégiben megkötözték, majd egy csónakban a Tiszába dobtak egy szerb háborús bűnöst, most szokatlan magyarázattal állnak elő. Állításuk szerint cselekedeteiket nem saját akaratukból hajtották végre, hanem egy démon, a rejtélyes Jimmy Jaguár befolyásának következtében. Sőt, meglepő módon, úgy tűnik, e furcsa élmény nemcsak rájuk, hanem másokra is hatással volt.

A környékről egyre többen "ismerkednek össze" a démonnal, és döntenek úgy, hogy neki szentelik az életüket, jelentsen ez bármit is a családalapítástól kezdve a további önbíráskodásig - a rendőrök, antropológusok, pszichiáterek, médiaszakemberek pedig egyre értetlenebbül szemlélik a jelenséget. Dr. Bánki György is a stábban van, és látszólag saját magát alakítja - legalábbis egy pszichiátert. De vajon valóban egyetért-e mindazzal, ami a filmben elhangzik? Vajon hogy tekint orvosként a spirituális jelenségekre? És, ha már itt tartunk, úgy en bloc a magyarok mentális állapotára? Többek között ezekre a kérdésekre kerestük a választ.

Takács Dalma/WMN: Már nem először lépsz színészi pályára, de a Jimmy Jaguárban játszott pszichiáter szerepe igazán különleges. Milyen élmény volt számodra, amikor elfogadtad ezt a kihívást?

Dr. Bánki György: Jó érzés volt, de ez nem a pszichiáteri lét regiszteréből jött. Mindig is vonzott a film, illetve a színészkedés lehetősége. Fliegauf Bence korábban már megkeresett egy másik tervével - ott egy apa-lánya-kapcsolatban kellett volna játszanom, valószínűleg az apát -, azonban azt a szálat végül kihúzta. Mit mondjak, a film persze díjakat nyert, úgyhogy írtam is neki, hogy ne húzogassa ki az embert későbbi nyertes alkotásokból.

Eltelt egy kis idő, és Bencének hirtelen egy új ötlete pattant ki a fejéből. Mivel ez a projekt nem igényelt komoly költségvetést, jól jöttek olyan szereplők, mint én, akinek ez inkább egy lehetőség, mintsem megélhetési kérdés. Az igazat megvallva, nem voltam teljesen biztos abban, hogy mire is mondok igent, de bízva a Fliegauf név varázsában, belevágtam.

Természetesen érzékeny feladat a saját szakmád művelése oly módon, hogy közben egy másik személyt alakítasz – ezt a kihívást Gulyás Marci is megélte.

Ő speciel úgy próbálta távolítani a figurát, hogy őszre festette reggel a haját. Nem baj, nehezen, de lemosták. A civil énünk ebben a jelenetben, amatőrként, nem akadály volt, inkább segítség.

T. D./WMN: Mennyire változtál meg az utóbbi időben? Az általad megformált Péter milyen szempontból tér el tőled, mint pszichiátertől?

B. Gy.: Abban egyezünk, hogy Péter és én is felelősségünknek érezzük, hogy úgy beszéljünk, ahogy igaznak tartjuk, de a filmbéli karakterem talán konfliktusosabb és sprődebb, mint amilyen egy ilyen helyzetben vagyok. Emellett Péter alapvetően elfogadja, hogy a főszereplőket tényleg megszállta ez a Jimmy Jaguár nevű démon, és nem pusztán elmekórtani jelenségként tekint az állapotukra. Ez a történet logikájában helyénvaló, a való életben bajos.

T. D./WMN: Felvetetted, hogy saját szakmát játszani, miközben egy másik karaktert formálsz meg, kényes feladat. Ez különösen érvényes az áldokumentarista műfajra, ahol a határvonal a valóság és a fikció között gyakran elmosódik. Még inkább bonyolítja a helyzetet, hogy olyan személyek, mint Gulyás Marci és Feldmár András, gyakorlatilag önmagukat alakítják. Számomra kihívást jelentett az, hogy a filmbéli karakterem mennyire fog összeolvadni a valódi énemmel. Aggódtam amiatt, hogy a követőim, sőt akár a klienseim mennyire lesznek képesek elkülöníteni a két világot.

B. Gy.: Ha egy ennél távolibb karakterről lenne szó, valószínűleg nem vállaltam volna el a feladatot, mivel az összemoshatja a valódi szakmai identitásomat a fiktív karakterrel a néző szemében. Formálhatok akár hentest, vámpírt vagy huszárt is, ez nem okozna zűrzavart. Ugyanakkor van egy alapvető szakmai igazság, amit mindenképpen figyelembe kell venni.

Egy igazán korrekt és tisztességes pszichiáter számára a szakmai határok világosak: ők csak a rendelő falain belül léteznek, és a pácienseik számára a magánéletük teljesen rejtély marad. Nem tudsz róluk semmit, hogy kit szeretnek, milyen zenét hallgatnak, vagy miben hisznek. Én azonban más vagyok; már régóta felborítottam ezt a dinamikát. Az életemet átszövik a különböző szerepek, és folyamatosan azon dolgozom, hogy tudatosan megőrizzem a határokat, miközben a saját tapasztalataimra is reflektálok.

Teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy ez a helyzet vegyes érzelmeket ébreszthet benned. Azonban sosem lehet teljesen világos számodra - és nem is állhat ehhez teljes mértékben közöd - hogy mások milyen véleménnyel vannak rólad.

Ami viszont lényegesebb, hogy mit hoz létre ez a csomag a kliens viszonyulásaiban és fantáziáiban, hogy a közös munka alakulására hogyan hatnak ezek a benyomások. Minden rendelőn kívüli rezdülés, amivel a kliens találkozhat, azonosulást vagy fejtörést okozhat a számára, és érintheti a kapcsolatunkat, ezen keresztül pedig a fejlődését. Éppen ezért bátorítom is őket arra, hogy ha szükséges, beszéljünk róluk. Pszichiátert amúgy már nem alakítanék. Éppen az élettel való interferencia miatt.

T. D./WMN: A filmbeli karaktered kifejezetten meggyőzően képviseli a démonok létezésének eszméjét – még ha ezt nem is fogalmazza meg nyíltan. Ezért a nézőben elkerülhetetlenül felmerül a gondolat: vajon tudomány és spiritualitás képes-e egymás mellett létezni? Mit gondolsz, egy orvos hithet a természetfeletti erőkben, vagy más szavakkal, a démonokban?

B. Gy.: Ha a valóságban részt vennék egy ilyen beszélgetésen, a szakmai szempontokat helyezném a középpontba. A mi feladatunk nem terjed ki a démonok létezésének boncolgatására – számunkra az a lényeges, hogy a jelenség hogyan befolyásolja a klienst, és mit jelent ez az ő számára. Éppen ezért különösen fontos Feldmár jelenete a filmben, amikor így fogalmaz:

Valójában a lényeg nem is annyira az, hogy létezik-e démon, hanem inkább az, hogyan viszonyulunk hozzá. A fontos kérdés az, hogy mennyi helyet adunk neki az életünkben, és hogyan formálja ez a reakciónkat.

Én nem hiszek abban, hogy létezik démon - abban viszont igen, hogy az egyén megélhet így egy helyzetet.

T. D./WMN: Vajon pszichiátriai állapotnak számít az ilyesmi?

B. Gy.: A mi kultúránkban mindenképpen, ugyanakkor érdekes megvizsgálni, hogy ha mindez például Afrikában történne, ahol a kultúra és a hitrendszer más módon épül fel, vajon ugyanezt gondolnánk-e. Ez a kérdés a filmben is felmerül, az antropológus is ebből a szempontból vizsgálja a jelenséget. Gondoljunk csak arra az egyszerű esetre, hogy vannak országok tőlünk keletre, ahol az emberek nem mosolyognak, és ha te mégis, akkor azt gondolják rólad, hogy bizonyára ütődött vagy, vagy akarsz valamit. Ha nyugatra megyünk, ott meg azért néznek furcsán, hogy miért nem bírsz derűsebbnek tűnni.

Ha egy másik, a miénktől merőben eltérő kultúrában kellene véleményt alkotnom pszichiáterként a démon jelenségéről, először meg akarnám érteni az ottani miliő működését, hogy hogyan formálódnak a családok, miben hisznek az emberek.

De azt gondolom, az ember maga mindenhol ugyanaz, a lényeg változatlan.

A magyar hitrendszerben a démon fogalma idegenül hangzik, azonban a különféle felsőbb hatalmakba vetett hit, és az azokhoz kapcsolódó erők jelenléte nem ismeretlen – elég, ha az egyszerű istenhitre gondolunk. Véleményed szerint van-e értelme annak, hogy egy terapeutának legyen hite valamilyen transzcendens erőben a munkája során?

B. Gy.: Úgy vélem, fontos, hogy a transzcendens dolgokat és a pszichoterápiás folyamatokat külön kezeljük. A transzcendens egy olyan dimenzió, amely teljesen eltér attól a valóságtól, ahol a terápia hatékonyan működik. Ha ezeket összekeverjük, könnyen zavaros helyzetekbe kerülhetünk, és nem tudunk világosan gondolkodni. Emlékszem, egy stand-up komikus mesélte, hogy a barátja szakítása során azzal érvelt, hogy Isten nem támogatja a kapcsolatukat. Közben viszont épp a Katrina hurrikán pusztított, ami azt jelenti, hogy Isten valahogy mégsem tudott erre a problémára figyelni. Ironikus, nem?

Ez egyébként is a pszichoterápiás munka egyik legfőbb kihívása: könnyű benne összekeverni dolgokat - saját magunkat a másikkal, az anyánkat az ő anyjával, az érzéseinket a másikéval - a transzcendens csak egy a nehézségek közül.

A terápiás kapcsolatba lépő kliens sokszor ambivalens érzésekkel küzd. Vágyik arra, hogy a szakember felfedezze mind a pozitív, mind a negatív aspektusait, ugyanakkor tart is attól, hogy ezek megítélése a terapeutájának szemüvegén keresztül történik. Az, hogy ez a folyamat mennyire segíti a fejlődését, nagymértékben függ attól, hogy képesek vagyunk-e túllépni a saját hitrendszereink által diktált normákon. Míg ezek a normák néha irányt mutathatnak, gyakran inkább gátak is lehetnek, megnehezítve ezzel a kibontakozást és a valódi önismeretet.

A terápiás kapcsolat rendkívül összetett és sokrétű, és elengedhetetlen, hogy figyelembe vegyük, kik is vagyunk: a neveltetésünk, a nemünk, a korunk és az értékrendünk mind-mind formálják ezt a dinamikát. Ugyanakkor döntő jelentőségű, hogyan reagálunk, amikor ezek a tényezők megjelennek a terápiás térben. Minden egyes interakció, érzés és gondolat hozzájárul a kapcsolat mélységéhez és hatékonyságához.

Úgy vélem, hogy egy tapasztalt terapeuta képes mind a saját vallásos meggyőződéseit, mind pedig gyermekkori élményeit olyan módon kezelni, hogy ne zavarják meg a páciens világát. Ez a folyamat folyamatos önreflexiót és belső küzdelmeket igényel, hiszen fontos kérdés, hogy mit hozunk ki egymásból, és hogyan használhatjuk ezt a kliens megértésének elősegítésére.

T. D./WMN: Amikor a kliens hitével foglalkozunk - legyen az démoni, isteni, ördögi vagy éppen bármilyen más formában megjelenő - mi a helyzet e tekintetben?

B. Gy.: Egyrészt mindenki szabadon választhatja meg, miben hisz, másrészt arra törekszem, hogy a párbeszéd során feltárjam, hol is foglal helyet a hit az ő életében, és hogy néha nem válik-e a megkerülés eszközévé.

T. D./WMN: Említetted, hogy vonz a filmek világa, örömmel vállaltad a színészkedést. Emellett írsz és zenélsz is. Sosem gondoltál rá, hogy inkább művészeti pályára menj?

B. Gy.: Ez a világ mindig is körülölelt, és különleges kapcsolatokat teremtett számomra. Nagyapám grafikus volt, így a művészet mindig is fontos része volt az életemnek. Édesanyám baráti köre között ott volt Bódi Gábor és Huszárik Zoltán, ami szintén mély hatással volt rám. Kántoros dedikált fényképem is volt Madaras Józseftől, de sajnos azt a suliban ellopták, és azóta is hiányzik. A '80-as évek elején a ferencesekhez jártam, ahol a szabadság nem volt éppen a jellemző. Akkoriban az orvosi pálya tűnt számomra a legígéretesebb választásnak, hiszen ez nemcsak társadalmilag elfogadott, hanem ideológiailag is védhető döntés volt.

Ugyanakkor tudom, hogy színészesebb vagyok az életben, mint sok civil ember. Ezt legalább használni tudom, amikor előadok.

A regényírás iránti szenvedélyem azóta is él, azonban a mindennapi polgári élet fenntartása és a körülöttem lévők támogatása arra kényszerít, hogy néha unalmas és megfontolt döntéseket hozzak.

T. D./WMN: És az, hogy van benned affinitás a művészetek iránt, megmutatkozik bárhol a pszichoterapeuta létben?

B. Gy.: Biztosan. Szokták mondani, hogy a pszichoterápia maga is egy orvosi-művészeti ág, és én is ezt vallom.

Annyira gazdag dramaturgiai és érzelmi-intuitív elemekkel dolgozol, mintha éppen egy regény lapjait írnád vagy egy zenei kompozíciót alkotnál. Azonban a végső eredmény nem egy kézzelfogható mű, hanem egy másik emberben végbemenő lehetséges metamorfózis, amelyet a nagyközönség szeme elől eltitkolva valósítasz meg.

Talán éppen emiatt vonz annyira az, hogy olyan dolgokat alkossak, amelyeket mások elé tárhatok.

T. D./WMN: Mindkét esetben átélheted a győzelem örömét?

B. Gy.: Teljes mértékben egyetértek, hiszen míg egy film, egy zene vagy a vicces, közéleti posztok, amiket Facebookra írok, azonnali örömforrást nyújtanak, a terápiás munka egy sokkal hosszabb és türelmet igénylő folyamat. Itt a sikert más szempontok szerint értékeljük. Néha egy borderline vagy narcisztikus személy esetében már az is jelentős előrelépés, ha sikerül fenntartani a terápiás kapcsolatot, és az illető képes elviselni, hogy olyan dolgokat hall tőlem, amelyek nem feltétlenül kényelmesek számára.

T. D./WMN: A Jimmy Jaguár számos izgalmas kérdést vet fel – a már korábban érintetteken túl kiemelkedő az a határozott erkölcsi állásfoglalás, miszerint a bűnösöknek felelniük kell tetteikért. Mivel te rendszeresen kifejezed véleményedet közéleti témákban, érdekelne, hogyan látod ennek az alkotásnak a szerepét a jelenlegi Magyarország politikai és társadalmi kontextusában.

B. Gy.: Igen, ebben a filmben egy elroncsolt társadalmat látunk, aminek a tárgyai, közegei, tájai, karakterei mind-mind tele vannak lepusztultsággal, traumával, sérelemmel. Mire jön egy mesebeli figura, aki igazságot szolgáltat, amire nagyon vágyunk, mert Mátyás elég rég odalett.

Szerintem kiemelkedő vágyunk mostanában, hogy valaki tegyen már rendet, számoltassa el a bűnösöket.

Ugyanakkor, ha ez a vágy teljesül, esztétikai szempontból veszélyes helyzetet teremt, hiszen a film didaktikus jellegűvé válik, ami kedvezőtlen hatással lehet a nézők élményére.

Bence épp azelőtt írt bele például egy pedofilbotrányt, hogy egy hasonló ügyből országos felháborodás keletkezett. Egy társadalom megrontásából logikusan következnek bizonyos dolgok, például a bűnök és eltussolások örvényei, amik a művészi megérzés és jóslat tárgyaivá válnak. A művészi megérzés meg a valóság pedig - hogy úgy mondjam -, néha egymás farkába haraphatnak.

Ez a film számomra arra is rávilágít, hogy mekkora szakadék húzódik a társadalom tagjai és a hatalmi struktúrák között.

A hétköznapi emberek, akik itt feltűnnek - gyakran a periférián élnek -, valójában milyen távol is érzik magukat attól a szinttől, ahol a sorsok elágaznak. Ezen a ponton lép színre Jimmy Jaguár, aki mágnesként vonzza magához azokat, akikben ez a gondolat rezonál. A hatalom hiányát egyfajta cselekvési vággá alakítja, ami egyszerre tűnik vonzónak, félelmetesnek és igazságosnak.

T. D./WMN: Nem mindig könnyű megmondani, hogy a dolgok véglegesen így maradnak-e, vagy esetleg váratlan fordulatokat vesz a szituáció.

B. Gy.: Valóban, itt ér össze Jimmy Jaguár karaktere az emberi lélek mélységeivel: ezek az erők a közösségi élményekkel párhuzamba állíthatók, hiszen a tömegben egyszerre lehetünk igazságosak és mértékletesek, de ugyanakkor romboló hatásúak is.

T. D./WMN: Mit gondolsz, mennyire felelős ez a film abban, hogy milyen határokat szab az erkölcsi dilemmáknak? Hol húzza meg a határt, és meddig merészkedik el az állásfoglalásaival?

B. Gy. véleménye szerint a művészet nem csupán határok kijelölésére hivatott. Kivételt képeznek ez alól az állami megrendelésre készült alkotások, mint amilyenek a régi, klasszikus szovjet filmek, amelyek célja az volt, hogy a nézők elméjét már előre megformált gondolatokkal lássák el a jó és rossz kérdéskörében, egyértelmű utasításokat adva arról, hogy mit kell gondolniuk. Ezzel szemben a valódi művészet lényege abban rejlik, hogy teret ad a nézőnek a saját belső küzdelmeire; arra hívja, hogy ő maga határozza meg a határokat és az értelmezéseket. A filmek feladata nem más, mint hogy releváns kérdéseket vetjenek fel, amelyek elindítják a nézők gondolkodásának folyamatát.

T. D./WMN: Jelenleg mi is tapasztaljuk ezt a fajta pengeél táncot, főként a választások előtti időszak feszültségében. Szerinted ki fog végül kipukkadni ebből a lufiból? Vagy esetleg a választások következtében valamilyen új irányba térünk le a pengéről?

B. Gy.: A légkör rendkívül feszültté vált, és teljesen bizonytalan, hogy milyen fordulatot vesznek az események.

Megfigyelhető, hogy a hatalom rendkívül óvatosan bánik a saját helyzetével, és mindent megtesz annak érdekében, hogy a feszültség forrását ne rajtuk kérdőjelezzük meg, hanem egymás között feszítsük ki a feszültséget.

Bonyolult és hosszú folyamatok világának részei vagyunk, ahol a mi életutunk csupán egy rövid epizód. Ha az egyéni életünk nézőpontjából tekintünk a dolgokra, akkor azt kell, hogy mondjam, egy kormányváltás önmagában nem old meg sok problémát. Közben a helyi nehézségeinket átszövik az orosz és arab befolyás, a kínai manipulációk, a klímaváltozás hatásai, a mesterséges intelligencia fejlődése, és még sok más tényező. Ezek az erők olyan mértékben befolyásolják a társadalmi hangulatot, hogy könnyen átélhetjük azt a tanácstalan, marginalizált és dühös állapotot, amit Jimmy Jaguár karakterei is megjelenítenek.

T. D./WMN: Hogyan tudod megőrizni a belső egyensúlyodat egy ilyen megterhelő időszakban?

B. Gy.: Nekem sokat segít, hogy foglalkozom a felmerülő témákkal, és hogy kapcsolódom a közösségem ügyeihez. Szerintem szükséges az egészségünk megőrzéséhez, hogy foglalkozzunk a közös dolgokkal. Hogy ne tántorítsanak el. És persze a szeretetteli kapcsolatainkkal. Emellett nálunk életigenlő családi képesség a humor. Na és az életem fontos összetevője a munka és az alkotás is.