A Kádár-rezsim által Nagy Imre kivégzésére irányuló döntés mögött számos politikai és társadalmi tényező állt, amelyek jelentős hatással voltak a magyar történelem alakulására. Nagy Imre, aki a forradalom idején a miniszterelnöki posztot töltötte be, a ko

A Kádár-rendszer uralkodása alatt a magyar társadalom súlyos csapásoknak volt kitéve, amelyeket váratlan erőszakos események jeleztek. Az 1956-os forradalom utáni megtorlás hosszú éveken át elhúzódott, és mély sebeket ejtett a nemzet lelkén. Kádár nem csupán a sértettséget és a bosszúvágyat táplálta magában, hanem saját személyes érdekei is vezérelték Nagy Imre kivégzésében. Hiszen nem volt kizárt, hogy ő is a vádlottak padján találta volna magát a volt miniszterelnök mellett.

Kádár János nem csupán a 1958 áprilisi látogatás során kapott vállveregetést Nyikita Hruscsovtól az "elért eredményekért", hanem a szovjet pártfőtitkár tíznapos magyarországi tartózkodása alatt apa-fiú jellegű barátságuk is mélyebb szintekre jutott. Ennek ellenére a magyar pártvezetésnek egy súlyos örökséggel kellett szembenéznie, amely a Rákosi-korszakból maradt rá: el kellett irányítania a parasztságot a termelőszövetkezetekbe, vagyis végrehajtania a téeszesítést, más néven kolhozosítást.

Kádár maga is a kampány mielőbbi végrehajtása mellett érvelt, és ennek érdekében szinte hadjárat indult. Aktivisták, karhatalmisták és munkásőrök özönlötték el a falvakat, házról házra járva "győzködték" a lakosságot. A propaganda az önkéntességet és az erőszakmentességet hangsúlyozta, igyekezve elkerülni Rákosi módszereit, ám a valóságban a helyzet sok tekintetben visszatért az 1950-es évek első felének sötét időszakaihoz.

A téeszesítési kampányt fizikai és lelki terror kísérte, százezrek hagyták el az agráriumot, megjelent és növekedett a munkanélküliség, megugrott a szeszfogyasztás: ivott, akit ütöttek, és ivott, aki ütött. A magyar társadalom többségét alkotó parasztság elleni hadjárat gyors sikerrel zárult, az MSZMP Központi Bizottságának (KB) 1961. februári nyilatkozata már deklarálhatta, hogy "a mezőgazdaságban uralkodóvá váltak a szocialista termelési viszonyok".

hogy az előző epizódunkban történészekkel folytatott beszélgetések révén Kádár János életének fontos aspektusait igyekeztünk feltárni. Az eddigi tudományos megközelítések és értékelések mellett különös hangsúlyt fektetünk a személyes visszaemlékezésekre is, amelyek árnyalják a történelmi képet, és lehetőséget adnak a háttérinformációk, pletykák felfejtésére is. Most Dr. Germuska Pál, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatója segítségével egy kis időutazásra hívunk, ahol az '56-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlásokra fókuszálunk, különös figyelmet szentelve Kádár János szerepének. Felfedjük, hogy milyen hatással voltak ezek az események a politikai tájra, valamint a társadalmi tudatosságra, és betekintést nyújtunk abba is, hogy a történelem hogyan formálta Kádár személyét és politikai pályafutását.

Az erőszakkitörések célja sokrétű volt, és alapvetően a politikai hatalom megőrzésére irányult. Az ilyen események révén a hatalom demonstrálni kívánta erejét és eltökéltségét, hogy megakadályozza a társadalmi elégedetlenség fokozódását és a rendszer legitimációjának megkérdőjelezését. Az MSZMP (Magyar Szocialista Munkáspárt) szigorúan irányította az ítélethozatali folyamatokat, biztosítva, hogy a politikai elvárásoknak megfelelő döntések szülessenek, és elkerüljék a közvélemény ellenszenvét. Kádár János számára Nagy Imre kivégzése nem csupán egy politikai döntés volt, hanem a rendszer stabilitásának megőrzését szolgáló szükségszerű lépés. Nagy Imre 1956-os forradalmi szerepe és a demokratikus reformok iránti elkötelezettsége folyamatosan fenyegette a Kádár-rezsim legitimitását. Kádár attól tartott, hogy Nagy Imre visszatérése és politikai befolyása újraélesztheti a forradalmi szellemet, amely alááshatja a kommunista hatalmat. Ezen okok miatt döntött úgy, hogy a legdrasztikusabb lépést választja, ezzel is jelezve, hogy a rendszer nem tűrheti el a kihívásokat, és hajlandó a legnagyobb áldozatokat is meghozni a hatalom megőrzése érdekében.

Sorozatunk egy korábbi részében már kitértünk a megtorlásra, annak intézményi hátterére, a téma újbóli felvetését jelentősége mellett cikkeink kronológiája is indokolja. Kevésbé közismert, hogy az 1956 végén kezdődő terror csak a '60-as évek elején, a téeszesítés nagy hullámának lezárulta után ért véget, méghozzá amerikai nyomásra.

Judith Lewis Herman amerikai traumakutató pszichiáter a koncentrációs- és hadifogolytáborok körülményeit kutatta, ahol a fogvatartók legfőbb célja beláttatni a fogvatartottakkal, mennyire értelmetlen az ellenállásuk, jobban teszik, ha együttműködnek. A szakember az ennek érdekében bevetett eszközök változatos tárát mutatta ki, amelyekből kulcsfontosságú az autonómiától való megfosztás, az elszigetelés, merev szabályok kiépítése, és teljesen kiszámíthatatlan erőszakkitörések.

Hasonló jelenségeket észlelhetünk társadalmi szinten is, amikor igyekszünk feltárni, miként zárta le a Kádár-rendszer az ellenállás lehetőségeit. A hatalom e stratégiák révén szándékosan megszorította a magyar társadalom mozgásterét.

"Alakítsd át a saját stílusodra!" – javasolja Germuska Pál a 24.hu-nak.

Az önállóság fokozatos felszámolása, valamint az elszigetelés folyamata az egyetemi autonómia eltüntetésétől kezdve egészen a korábban említett kolhozosításig és a szigorú tervgazdálkodásra való áttérésig minden szinten és helyszínen érvényesült. A megtorlás éveken át tartó hullámzó folyamata az erőszak váratlan kitöréseiként is felfogható; elegendő csak a sortüzekre, a demonstrációk brutális leverésére, a letartóztatásokra, az erőszakos bántalmazásokra, vagy a kézbesített halálos ítéletekre és drákói börtönbüntetésekre gondolnunk.

1956. november 4-én a helyzet drámai gyorsasággal változott, ahogy ismét aktiválták a régi állami struktúrákat. A karhatalmi egységek sokféle egyenruhát viselve, olykor civil öltözetben léptek a színre, hogy megtörjék a tüntetők ellenállását, legyen szó akár egyes emberekről, akár tömegekről. A munkástanácsok vezetőit, diákokat, forradalmi és nemzeti bizottságok tagjait folyamatosan gyűjtötték be, fogva tartva őket különböző időtartamokra, miközben brutális módszerekkel bántak velük. Az érintettek száma ezrekben, sőt tízezrekben mérhető. Az első hetekben és hónapokban a szovjet hatóságok közel kilencszáz embert deportáltak a Szovjetunió területére, Ungvárra és Sztrijbe, ahol katonai bíróság előtt kellett szembenézniük sorsukkal. Történeteiket Horváth Miklós és Olekszandr Pahirya 2012-ben egy külön könyvben dolgozta fel, feltárva az események mélységét és következményeit.

Az első hónapok során világosan megfigyelhető, hogy több erőszakszervezet egy időben hajtotta végre a megtorlásokat. Eközben a kádári hatalom, amely épp akkor formálódott meg, szisztematikusan alakította ki azokat az alapvetéseket, amelyek lehetővé tették, hogy folyamatosan újabb és újabb eszközöket hozzanak létre a hatalmuk megszilárdítása érdekében.

Az első, rendkívül zűrzavaros időszak nagyjából 1957 márciusáig húzódott. Ebben az időszakban részletesen tárgyaltunk arról, hogy miként sikerült viszonylag stabilizálni a belföldi helyzetet. A hónap elején a magyar politikai elit egy tíznapos látogatásra utazott Moszkvába. E látogatás során számos megállapodás és eredmény született. A Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) vezetése gyakorlatilag elengedte Kádár kezét, miután megbizonyosodtak arról, hogy közvetlen irányítás nélkül is teljesíti az elvárásaikat.

Ez a megtorlásra vonatkozó intézkedés is érvényes volt, de volt egy fontos kitétel: bizonyos kiemelt ügyek, mint például Dudás József forradalmi vezető és Nagy Imre ellen folyó eljárások esetében, a KGB-vel való egyeztetés továbbra is szükséges volt.

A majdani Nagy Imre-per "tervezetével" 1957 augusztusában készült el a BM Vizsgálati Főosztálya, innen Moszkvába küldték véleményezésre, majd az ügyészség a szovjetek által jóváhagyott, visszaküldött anyagból készítette el a vádiratot 1958 januárjában

A történész szavaival élve, a múlt eseményei olyanok, mint a szövetbe szőtt minták: minden egyes szál egyedi, és a maga módján hozzájárul a teljes képhez. Ezen összefonódások révén érthetjük meg, hogy a történelem nem csupán száraz adatok sorozata, hanem élő, lélegző narratíva, amely formálja a jelenünket és jövőnket. Ahogy egy festő az ecsetvonásait, úgy a történész is a dokumentumokat és forrásokat használja, hogy életre keltse a múltat, és bemutassa, milyen hatással voltak ezek az események a társadalomra.

Miként említettük, folyamatos volt a megtorlás jogi eszközeinek kiépítése - ezekről a NEB által létrehozott Perek56.hu weboldalon szerepel egy rövid, közérthető összefoglaló -, itt és most csak a felsorolás szintjén. Még '56 decemberében bevezették a statáriális bíráskodást, a következő év januárjától lehetővé tették a gyorsított eljárásokat. Ezek lényeges eleme volt a védelmet szolgáló amúgy is gyenge jogi garanciák kiiktatása, illetve az eljárások gyorsítása.

Kiemelendő a bírósági eljárásokban részt vevő úgynevezett népi ülnökök szerepe, akik között katonák és civilek egyaránt megtalálhatóak. E személyek a hatalom képviselőiként léptek fel, sok esetben bosszúvágytól fűtve, és gyakran atrocitások áldozataiként érkeztek. A bíróságok döntései szavazattöbbségen alapultak, ami azt jelentette, hogy a pártdelegáltak képesek voltak felülírni a szakmai bírósági véleményeket, így a jogi folyamatok gyakran politikai befolyásolás alá kerültek.

A bírák jelentős része elzárkózott a statáriális és felgyorsított ítélkezéstől, így az igazságszolgáltatás átszűrése rohamléptekkel zajlott, a bíróságokat pedig párthű személyekkel töltötték fel. A hatalom megerősödésével, a szovjet vezetéssel kötött márciusi megállapodások, valamint a Moszkvában megszerzett „engedélyek” birtokában elindulhatott az új típusú jogi intézmények kiépítése. Germuska Pál szavait idézve: "áprilistól kezdve ipari méretekben vált jellemzővé a megtorlás, a következő két év pedig a tömeges bosszúállás időszaka volt".

Létrehozták, pontosabban reaktiválták az 1950-ben felszámolt népbíróságokat, ezek működéséről is az idézett dokumentumban olvashatnak bővebben. A pártdelegált, úgynevezett népbírák itt is többségben voltak, illetve példátlan módon kivették a rendszerből a súlyosbítás tilalmát. Utóbbi azt jelenti, hogy ha az ügyész nem fellebbez súlyosbításért, a vádlott viszont enyhítést kér, akkor a másodfokon eljáró bíróság nem hozhat az elsőfokúnál keményebb ítéletet.

Miután ezt a szabályozást eltávolították, számos olyan eset került napvilágra, ahol az enyhébb büntetés után az érintett fellebbezése révén végül halálos ítéletet kapott, és végrehajtották a kivégzését.

Kádár figyelme elsősorban a Nagy Imre-perre irányult, már korábban is említettük, hogy a volt miniszterelnökkel való leszámolás az ő személyes ügyévé vált. E mögött mély sértettség és bosszúvágy húzódott, mivel Nagy nem volt hajlandó lemondani a hatalmáról, ezzel pedig egy elhúzódó, súlyos legitimációs válságba taszította a frissen alakult Kádár-kormányt.

Még inkább lényeges lehetett számára a hatalmának és saját személyének megóvása. Ugyanis erősen benne volt a pakliban, hogy ha Moszkvában megváltozik a helyzet, ő és Münnich Ferenc is Nagy Imréék mellé kerülhetnek a vádlottak padjára. Hiszen mindketten jelentős kormányzati szerepet töltöttek be a miniszterelnöksége alatt, ami még inkább indokolttá tette a körültekintést.

Ily módon Kádár és csapatának jó része a Nagy Imre-ügy mielőbbi lezárásában volt érdekelt. Kivégzéssel történő lezárásában, hiszen az a "biztos"

- emeli ki Germuska Pál.

a vádiratban említett politikai személyek nevét nem lehetett megemlíteni. Szilágyi József, aki a Nagy Imre-kormány idején a miniszterelnök bizalmasaként szolgált, úgy érezte, hogy a bírósági eljárás nem csupán az ő ügyét, hanem a történelem torzítását is szolgálja. A bíróság által támasztott elvárások, miszerint a múlt kulcsszereplőit el kell felejteni, mélyen sértette a jogérzékét. Azt állította, hogy a forradalom eseményeinek megértéséhez elengedhetetlen a valósággal való szembenézés, és hogy a történelmi felelősség nem csak az egyénekre, hanem a rendszerekre is kiterjed. A bírósági eljárás során Szilágyi próbálta megvilágítani, hogy a politikai kontextus miként formálta a döntéseit és tetteit, azonban a hatóságok merev álláspontja miatt szava valósággal süket fülekre talált. Az eljárás végül a politikai elnyomás brutális mechanizmusának egy újabb példájává vált, amely nem csupán az ő, hanem sok más ártatlan ember sorsát is megpecsételte. A halálos ítélet kihirdetésekor a bíróság nemcsak Szilágyi, hanem a forradalom emlékét is elítélte, a régi rend védelmében.

Jelenleg éppen azok emelnek vádat, akik korábban együtt dolgoztak vele a döntések meghozatalában.

Tárgyalásán sem fogta vissza magát, Vida Ferenc vérbíró szabályosan üvöltözve próbálta elhallgattatni, ne merje Kádár nevét a szájára venni.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy ha Kádár ennyire sűrgette a Nagy Imrével való leszámolást, akkor miért várt olyan sokáig, egészen 1958. június 15-ig, az ítélet meghozatalával? A válasz a nemzetközi politikai helyzet bonyolult alakulásában rejlik. Anélkül, hogy a részletekbe mélyen belemerülnénk, a történészek szavaival élve, "Hruscsov a békés egymás mellett élés hárfahúrjait pengette" mind Jugoszlávia, mind a nyugati hatalmak irányába. A szovjet vezetés, figyelembe véve a globális politikai viszonyokat, halasztást kért, enyhébb ítéletet javasolt, vagy éppen zöld utat adott Nagy Imre és társai ügyének rendezésére.

1958 elején Moszkvából a taktikai enyhülés szele fújt, és a magyar bíróság nem hozhatott halálos ítéletet. Kádár János a Politikai Bizottság zárt ülésén, amely 1958. február 14-én zajlott, részletesen kifejtette a perrel kapcsolatos dilemmákat. Két lehetőséget vázolt fel: "1. Elhalasztjuk. 2. Befejezzük, de úgy befolyásoljuk a peres eljárást, hogy az ítélet ne fokozza a nemzetközi feszültségeket. Azonban ez az utóbbi megoldás rendkívül kedvezőtlen lenne. [...] Ha ragaszkodnánk az eredeti elképzelésünkhöz, az súlyosan károsítaná a helyzetünket..." A vita végén pedig többek között megállapította:

...inkább az elhalasztás mellett döntünk, mintsem hogy sürgősen hozzunk egy mérsékelt ítéletet...

A volt miniszterelnök és más prominens magyar politikai személyiségek sorsa egyértelműen megpecsételődött: kivégzés vár rájuk. Érdemes kiemelni, hogy a megtorlás részleteiről mindössze néhány szűk körű, szűrt információ került nyilvánosságra, különösen a nemzetközi közvélemény számára. Az 1957 első hónapjaiban zajló tárgyalások, mint például Tóth Ilona orvostanhallgató és társai ügye, kifejezetten propagandacélokat szolgáltak, és a magyar sajtó élénk figyelemmel kísérte azokat. Ezt követően azonban a folyamatok zárt ajtók mögött zajlottak, elrejtve a nyilvánosság elől.

Ebbe a viszonylagos "csöndbe" harsant 1958. június 17-én a Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós kivégzéséről szóló kormányközlemény. Még az áldozatok feleségei is a Népszabadságból tudták meg, hogy férjeiket az előző nap hajnalán felakasztották, és innen értesült róla a nyugati világ, amelyen hatalmas felháborodási hullám söpört végig. Ez volt az a pont, ahol véget lehetett volna vetni a megtorlásnak, de nem így történt. A bosszúhadjárat a korábbi intenzitásával és sajátos logikájával dübörgött tovább egészen megdöbbentő vezérlő elv alapján - erről szól sorozatunk következő része.