Európában jelenleg zűrzavar uralkodik, és ez nem véletlenszerű: Trump éppen ezt a forgatókönyvet tűzte ki célul.
Nem világos, miért cselekszik úgy az amerikai elnök? Itt egy magyarázat a müncheni biztonsági konferenciát feszítő ámokfutásra. A színpadon kulcsszerepet játszik Orbán és más szélsőjobboldali politikai figurák. Nem meglepő, hogy az amerikai alelnök, a szólásszabadság védelmére hivatkozva, valójában a fasiszta tendenciák terjedését segíti elő.
Milyen különös irányvonalat követ Donald Trump, amikor a világ politikai táját formálja? Miért okoz kényelmetlen pillanatokat az amerikai elnök helyettese az európai partnerek számára a müncheni biztonságpolitikai konferencián? Hogyan lehetséges, hogy Putyin pozíciója erősödik még az ukrán konfliktus tárgyalásai előtt? Miért érzi úgy Európa, hogy Amerika egyedül hagyja a nehézségek közepette?
Az elsőre zavarosnak tűnő müncheni események valójában tiszta képet adtak arról, hogy mit akar Donald Trump. Ahhoz, hogy lássuk a tervet, nem kell mást tenni, mint hogy olyan könnyedséggel lépjünk át a diplomácia, a humánum, és az erkölcs alapvetésein, ahogy azt az amerikai elnök teszi.
Nem juthatunk előre, ha állandóan azon rágódunk, hogy hogyan lehet, hogy Amerika Ukrajna jövőjéről dönt, miközben Ukrajna csupán másodhegedűs szerepbe kényszerül a sorsát meghatározó tárgyalások során. Hogyan tud az Egyesült Államok, mint a konfliktus legnagyobb támogatója, egyik napról a másikra hátrálni egy bonyolult háborúból? Milyen alapokon képzelhető el egy tartós béke, ha Európa, amelynek sorsa szintén érintett, ki van zárva a tárgyalási folyamatból? Hogyan engedheti meg a Trump-adminisztráció, hogy az EU-t ilyen módon megalázza, amikor az alelnök nyilvánosan oktatja ki az európai politikai vezetőket, miközben sok közülük műveltebb, tapasztaltabb és valószínűleg okosabb is, mint a J.D. Vance-féle, szervilizmusával a pozíciójába került politikai figura?
Hagyd magad mögött azt a régi, évezredes tanulságot, miszerint a világpolitikában léteznek ideológiai és politikai szövetségek. Ha egy üzletember higgadt, racionális szemszögéből tekintünk a dolgokra, akkor Európa valóban nem a világ legfontosabb szereplője már. Gazdasági hatása folyamatosan csökken, politikai tája szétszórt és ellentmondásos, katonai ereje pedig aránytalanul kicsi a térképen elfoglalt helyéhez képest.
Európa, ha Washingtonból nézzük, már nem az a menő nagybácsi, aki időnként előhúz egy-egy izgalmas kincset a világ távoli vidékeiről. Inkább egy remegő öregúrra hasonlít, aki a régmúlt dicsőségeiben mereng, miközben teljesen elvesztette a kapcsolatát a valósággal.
Röviden: Az európai gazdasági lehetőségek csökkennek, a népesség csak a migráció révén marad stabil, míg az innováció terén is mérsékelt a fejlődés.
Ez a téma valóban érdekes, és érdemes elgondolkodni rajta. Európa mintha saját magát mestereként tüntetné fel a nagy technológiai óriások szabályozásában, holott valójában azokat a cégeket követjük, amelyek az Egyesült Államokban, láthatóan, komoly befolyással bírnak. Érdemes megvizsgálni, kik támogatták Trumpot a beiktatásakor, mind a fizikai jelenlét, mind az anyagi hozzájárulások szempontjából. Mennyire paradox, hogy a kontinentális szabályozás egy olyan iparág fölött bontakozik ki, amelynek gyökerei és irányítása túlnyomórészt az óceán túloldalán található.
Mielőtt az olvasó teljesen elsüllyedne a kétségbeesés tengerében, fontos hangsúlyozni, hogy Európában bőven rejlik potenciál az erőssé válásra. A kontinens népessége jelentős, a lakosság iskolázottsága és tudása kiemelkedő, ráadásul a világ más részeivel való kapcsolatai sem veszítettek az intenzitásukból.
