A menyasszony az anyakönyvvezető előtt állva hirtelen furcsa szagot érzett, amely vőlegénye irányából áradt. A pillanat feszültsége és az izgalom mellett egy szokatlan, kellemetlen aroma is megjelent, ami az ünnepi hangulatot hirtelen megzavarta.

Az időt nevezzük így: most, a helyet nevezzük így: itt. Írjuk le őket a következőképpen.

Város, annak is valamelyik keleti kerülete. Cikcakkban a vasút vonalát követő, hirtelen zsákutcákba bi­csakló, végül téglafalba ütköző barna utcák, üres - vagy nem tudni, mivel töltött - raktárhelyiségek és telizsúfolt emberlakok. Szombat reggel, kora ősz. Nem park, csak egy parányi, csupasz, háromszögletű zöldfelület, úgymond, mert két egymásnak futó utca hegyesszögében valami megmaradt, egy ilyen üres sarok. A kora reggeli szél hirtelen lökései - a hiányos utcaszerkezet miatt van, szociális fogsor - rázzák a fa körhintát, egy régi vagy csak annak látszó gyerekjátékot, amely a zöldfelület peremén áll. Mellette egy szemétkosár három tartógyűrűje mered a levegőbe, maga a fémkosár hiányzik. A közeli bozótban szétszórt szemét, a bozót olykor borzongva megrázkódik, hátha így megszabadul tőle, de inkább csak levelek hullanak zörögve betonra, homokra, üvegcserepekre, letaposott fűre. Két nő, valamivel később még egy, munkába menet vagy onnan hazafelé. Levágják a kanyart, a gyalogösvényt tapossák, amely két háromszögre osztja a zöldet. Az egyik nő, a testesebbik, elmenő­ben két ujját végighúzza a fa körhintán. A körhinta lába megnyikordul, mintha madár kiáltana, vagy talán tényleg madár volt, egyike annak a sok száznak, amelyek elhúznak az égen. Seregélyek. A körhinta imbolyogva fordul egyet.

Állítólag a férfi kinézete valahogyan a madarakéra emlékeztetett, vagy talán inkább egy hatalmas denevérre. Ott lógott, mint egy sötét árnyék, fekete kabátszárnyai pedig a szél játékának engedve időnként meg-megrándultak, mintha életre keltek volna a széllel együtt.

Eleinte sokan azt gondolták, hogy egy valaki csak ottfelejtette a kabátját azon a szőnyegporolón, vagy talán a mászókán. Ám ahogy közelebb léptek, észrevették, hogy a kabát alól két fehér kéz lóg ki, a begörbült ujjak végén a föld felé nyújtóznak, mintha az utolsó pillanatokban próbálnának kapaszkodni a talajba. A színpadi kép hirtelen feszültséggel telt meg, és a helyzet súlyossága mindannyiuk szívét megdobogtatta.

Egy hűvös, kora őszi szombat reggelen, a pályaudvari negyed elhanyagolt játszóterén három munkásnő a mászókán fejjel lefelé lógva figyelte, ahogy Abel Nema, a fordító és tolmács, különös helyzetbe került. Ezüstszínű ragasztószalag szorosan összefogta a lábait, míg hosszú, fekete ballonkabátja szinte takarta az arcát. A szél gyengéden hintázta meg, mintha a reggel friss levegője is felfigyelne a szokatlan látványra.

Magassága: körülbelül... (nagyon magas, a térképen is nehezen elérhető csúcsokhoz hasonlítható). Súlya: körülbelül... (nagyon sovány, mint egy árnyék, amely csupán a fényben létezik). Karjai, törzse, lábai és feje: keskenyek, mint a vékonyabb vonalakkal megrajzolt műalkotások. Bőre: világos, mintha a napfény sosem érte volna, haja: éjfekete, mint a legmélyebb éjszaka. Arca: hosszúkás, amely a gondolatok mélységét tükrözi, orcái: szintén hosszúak, a megélt évek nyomait viselve. Szemek: keskenyek, kissé duzzadt könnyzacskókkal, olyanok, mint a fáradt csillagok az égen; homloka magas, a hajtő vonala szív alakban rajzolódik ki, bal szemöldöke mélyen lent, míg a jobb felhúzva - az idő múlásával egyre aszimmetrikusabbá vált az arca, az éber jobb és az álmos bal fél között. Nem mondható kifejezetten rossz kinézetűnek, de hogy vonzó lenne, azt sem állíthatnánk. Gyógyulófélben lévő régi sebhelyek között egy fél tucat újabb nyom található. Mégis, mindettől eltekintve:

Valami most mégis más érzés kerítette hatalmába Mercedes feleséget, mikor később behívták a kórházba. Talán az volt az oka, hogy ez volt az első alkalom, hogy látta őt békésen aludni, az arcán egy nyugodt mosollyal.

„Valójában nem”, válaszolta az orvos.

Mesterséges kómát indukáltunk, hogy mélyebb betekintést nyerjünk az agyának állapotába, amíg nem sikerül tisztázni, mi történik odabent.

És mivel egyúttal bűncselekményről van szó, végül is, akármilyen képességekkel van megáldva, egyedül nem tudja magát ilyen helyzetbe hozni, a rendőrség is fölteszi a maga kérdéseit. Hogy például mikor látta az ember utoljára a férjét.

Mercedes sokáig nézi az arcát.

Majdnem kiejtettem a számon: Ha alaposan átgondolom, még soha nem történt ilyen.

De aztán mégiscsak azt mondtam: Körülbelül... amikor elváltunk.

Egy kicsivel több mint négy évvel ezelőtt, egy szombati napon, Abel Nema lekéste a saját esküvőjét. Mercedes egy szűk, fekete ruhát viselt, amelyhez fehér gallér társult, kezében pedig egy friss, fehér margarétából készült csokor díszelgett. Abel Nema a megszokott gyűrött fekete öltözetében érkezett, remegő kézzel kutatva a személyazonosságát igazoló irat után. Hosszas keresgélés után végül megtalálta azt a zsebében, ahol először is nézett, mintha csak a sors játszadozott volna vele. A válóperéről, mely egy hétfői napon zajlott, szintén elkésett. Valahogy így is sejtettem, hogy ez fog történni; az ember idővel már tudja, hogy a dolgok nem mindig úgy alakulnak, ahogyan eltervezték. Mercedes éppen a közös ügyvédnővel találkozott, amikor Abel, még negyedóra is hátra volt a megbeszélt időpontig, de ő már tudta, hogy a pillanat el fog mulni.

"Tényleg ezt szeretnék?" – kérdezte az ügyvédnő, amikor megbízást kapott az ügyről.

Abel ekkor körülbelül a megfelelő időben érkezett, de meglepően hallgatag maradt; csupán bólintott minden egyes szóra, amit Mercedes kiejtett.

„Biztosak benne?” – érdeklődött az ügyvédnő, miután elmondta a mondandóját. „Talán mindenkinek megvan a maga nézőpontja...” „Nem,” vágott közbe Mercedes. „Nincs itt helye vitának. Ráadásul ez a megoldás költséghatékony is.”

Szóval tudni lehetett, hogy ezúttal sem megy simán, miért éppen ezúttal menne simán. Ott álltak a bíróság folyosóján, az ügyvédnő mondott valamit, Mercedes nem szólt semmit, vártak. Odakint utolsó rohamra indult a hőség, mintha a távozni készülő, vörös fejű nyár még egyszer kitátaná a száját, és ráfújná az emberre (Mercedesre, ő asszociál így) forró és megvető leheletét, de idebent borzongatóan hűvös huzat járta át a hosszú, zöldes folyosót.

Amikor az ügyvédnő mobiltelefonja zümmögni kezdett, már csak öt perc választotta el őt a kitűzött időponttól. Természetesen, ő volt az. Mercedes figyelmesen fülelt, kíváncsi volt, hogy mit mond, és milyen tónusban beszél, de csak a folyosón visszaverődő hangokat hallotta, és az ügyvédnő szavaiból csupán annyit kapott el: „Hm... aha... értem... rendben.”

Azért hívta fel Mercedes-t, hogy tudassa vele: már úton van, ami annyit jelent, hogy elindult, de van egy kis gond. - Nem meglepő. Akármikor próbál útnak indulni, bármilyen irányba is, mindig közbejön valami zűr. - Most éppen az a helyzet, hogy taxival kellene jönnie, de nem is ez a legnagyobb problémája, hanem az, hogy jelen pillanatban gyakorlatilag üres a pénztárcája. Mégis, muszáj taxit hívnia, különben esélye sincs, hogy időben megérkezzen a bíróságra.

Értem.

Egy percig álltak még egymás mellett a folyosón, aztán az ügyvédnő azt mondta, ő most kimegy az épület elé, és ott várja.

Mercedes bólintott, és kiment a vécére. Nem kellett vécére mennie, de a folyosón sem tudott állni. Megmosta a kezét, a tükör előtt állt, ujjairól csöpögött a víz, nézte magát.

Természetesen! Kérlek, írd le a szöveget, amit szeretnél, hogy egyedivé tegyek, és szívesen segítek benne!

Szokatlan a sötét rúzs. Az ajak kicsúcsosodó fodra. Minek kell egy váláshoz smink? Más nők jönnek és mennek, ők is megnézik magukat a tükörben, a sötét vagy világos ajkukat, Mercedes visszanéz rájuk a tükörben, ők ránéznek Mercedesre, vagy nem néznek rá, mennek, Mercedes marad. Papírtörülközővel letörölni kockázatos. Vörösek lesznek tőle a száj körüli kis pihék. Málnaszörpbajusz. Most legörbül. Inkább szomorú vagyok, mint dühös. Békét, békét, békét.

Fogolykiváltó Mária, mondta Tatjana Eriknek. A mi drága barátnőnk valami zsenihez vagy mihez ment feleségül, Kárpátiából vagy honnan származik, Mercedes a tűzből mentette ki, vagy valami hasonló.

Valójában, mondta Miriam, Mercedes édesanyja, minden a legnagyobb rendben van vele. Udvarias, szótlan, vonzó férfi. Mégis, valami nincs rendben vele. Ezt azonban nehezen tudnám megfogalmazni.

Valami nem stimmel. Az a mód, ahogyan illedelmesen viselkedik, a csendes megjelenése, és a vonzó külseje mind arra utal, hogy több rejlik a felszín alatt.

Talán ez a jelenség mindig így van a különleges tehetségekkel, akiknek a képességei a megszokott kereteket meghaladóan ragyognak.

Mi az, hogy különleges? Na jó, hát tud valamit. Néhány nyelvet. Állítólag. Gyakorlatilag alig lehet tőle hallani egy mondatot. Ez lehet egy tünet. De nem az ok.

Ugyanaz a nehézség gyötri, mint sok más emigránst: papírokra és nyelvi készségekre van szüksége, mondta korábban Tibor B. professzor Mercedesnek, akkori élettársának. A nyelvi problémát úgy oldotta meg, hogy szinte tökéletes lett, ráadásul tízszeresen, ami egyszerűen lenyűgöző, hiszen tudásának nagy részét a nyelvi laborban szerezte, ahogy említettem: magnószalagról. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy soha nem beszélt élő portugálul vagy finül. Ennek köszönhetően minden, amit mond, olyan, hogy is mondjam, helyhez nem köthető; olyan tiszta, ahogy még emberi fül nem hallotta, teljesen akcentus nélküli, semmi dialektus, mintha csak egy semleges, ismeretlen vidékről érkezett volna.

„Szerencsés flótás!” – mondta egy férfi, akit Konstantinnak hívtak. Én pedig visszafordulva hozzátettem: „Te bizony szerencsés flótás vagy!” Erre ő rám nézett, mintha teljesen meg lenne zavarodva, pedig ez a zűrzavar lenne az ő igazi mestersége.

Azt hiszem, az ő valódi tehetsége abban rejlik, hogy mesterien feléleszti az emberek kíváncsiságát, mindezt anélkül, hogy egy ujjal is hozzányúlna a dologhoz. Olyan rejtvényeket állít eléd, amelyek megoldásáért a hajadat tépheted, miközben ő csak a szavaidra figyel, mintha a hangsúlyok helyes kiejtése lenne az egyetlen, ami érdekli. Az egész idő alatt a figyelmedet rabul ejti, te pedig észre sem veszed, hogy ő csak a látszatra koncentrál, és közben a valódi lényeg teljesen elkerüli a figyelmedet.

Minden más, ami körülvesz minket, a világ maga, minden részletével együtt, teljesen lényegtelen. Él ugyan ebben a környezetben, de a valósága messze elrugaszkodik ettől a világképtől. Ilyennek képzeljük el egy igazi különc lényét.

Borsószemkirályfi, ne tévesszen meg a név, hiszen az árulkodó: Nema, a néma, aki a szláv nemec rokonságából származik, modern értelemben pedig a németet jelenti. Régebben viszont minden olyan nyelvet beszélő, ami nem szláv, barbárnak számított. Abel, a barbár, mondta ezt egy Kinga nevű nő, miközben nevetett. Igen, ez vagy te.

Tatjana szavaival élve, megrázóan egyszerű a helyzet: ez a pasi egyszerűen pocsék. Az ember már első ránézésre észlelheti, hacsak nem vak, vagy hacsak nem Mercedes. Az ő szavaival élve, ez egy látszatházasság. Lényegét tekintve. Két problémáját is ezzel a házassággal oldotta meg Abel. Gratulálunk neki. És ha Mercedest nézzük…

Hogy jövök én ahhoz, hogy mások felett ítélkezzem? Talán éppen azok a láthatatlan tényezők állnak a háttérben, amelyeket kívülről sosem érthetünk meg - Mercedes eközben egy fanyar mosollyal néz rá a beszélgetőpartnerére. Kívülről, honnan is? A világ néha olyan kiszámíthatatlan, hogy az ember eszét veszti, mintha csak úgy történne. Itt van ez az ember, Abel Nema, aki a friss remények első generációjához tartozik! A lábai előtt hever a világ, és az élet adta lehetőségek tengerében úszik. Élvezd ki minden egyes pillanatot, hiszen ki tudja, meddig tart ez a varázslat. Néha még csak észre sem vesszük, és máris valami váratlan dolog tör fel, mint például egy polgárháború, ami gyakorlatilag az ajtónk előtt zajlik. - Még mindig nem tudom felfogni! - kiált fel valaki. Mit is nem tudsz felfogni? - válaszol a másik, és ezzel el is dőlt a dolog: ha nem akarsz elsüllyedni, akkor összeszeded magad. Tíz, talán tizenhárom éve, hogy A. N. kénytelen volt elhagyni a hazáját. Biztosan nem volt könnyű döntés, de a folytatás szinte kiszámíthatóan alakult. Egy figyelemre méltó tehetség, aki tíz év alatt tíz különböző nyelvet sajátított el, tanult és tanított, s magánemberként is hatással volt környezetére. Végül egy feleség, egy fogadott gyermek, és állampolgárság is gazdagította életét. Megtalálta a helyét, azt a csendes zugot a zajos buli peremén. Ám egy szombati, vagy talán már vasárnapi buli után, egyszer csak felállt, kiment, és azóta szinte eltűnt a világ színpadáról.

Visszavonult abba az elképesztő uszkve nevetséges (kurzívok: Mercedes) lakásba, ahol a vasútra nyíló kolosszális kilátáson kívül egy matrac van, meg szélessávú internet, és nem csinál semmit azon kívül, hogy a hét minden napján elképesztő uszkve nevetséges sztorikat gereblyéz össze a világ minden tájáról egy gyanús ügynöknek, aki elképesztő uszkve nevetséges bulvárlapoknak dolgozik.

Mit is lehet erre reagálni?

Do-o-na no-o-bis. Egyszer csak elég volt a tükörkép bámulásából. Az vagy, aki vagy, gondoltad magadban. Lábujjhegyen, miért is?, a kisablak felé lépdeltél. Odakint a szürke belső udvar feszül, amelyre a szürke udvarok sajátos, nehezen megfogható kipárolgása nehezedik, parkoló autók sorakoznak, és felettük a felhős égbolt terpeszkedik. Valamivel hangosabban: Do-o-na no-o-bis. De a hang forrása, az rejtély marad; mintha minden irányból érkezne. Az ablakon rácsok zárják le a világot. Itt normál tárgyalások zajlanak, de büntetőtárgyalások is. A vécéablakon keresztül nem tudnék elmenekülni. Mercedes bezárja az ablakot, de a kórus hangja még mindig ott reszkett a levegőben.

Aztán ismét a folyosón való ácsorgás következik, ahol mások is jelen vannak, és - ami igazán figyelemre méltó - mindannyian egy irányba fókuszálnak, a hosszú, zöld színű folyosó végére. Olyanok, mint a vonatperonon várakozók, arcaik tele izgalommal és várakozással, mindannyian arra az irányra tekintenek, ahol hamarosan valami vagy valaki fel fog tűnni:

Ő az; már érződik a levegő vibrálása, ahogy magával vonzza a környezetét.

Amikor végre megérkezett, csupán negyedórával később, nem volt az a hatalmas alak, aminek a távoli légvonat alapján tűnt. Magas, de vékony, inkább hasonlított egy fáradt jelzőtáblára, mintsem egy vonatra – olyan könnyed és éteri volt, mint a nádszál, és ha szűk szemmel figyeltük, szinte beleolvadt a tájba. Ha elölről szemléltük, úgy tűnt, mintha alig mozdulna, csak állt és várt, mint egy csendes őrszem a világ zűrzavarában.

A négy évvel ezelőtti szombat reggelje különös módon indult, amikor Abel Nema váratlanul lekéste az esküvőjét. Kissé eltévedt, mondta nevetve, de a részleteket már nem tudta felidézni. Mercedes is mosolygott, és nem firtatta, hogy miért nem tudott taxit hívni, sőt, miért nem váltott át más közlekedési módra. Az emlékezetében legélesebben élő kép a gyűrött gombolás fölött fénylő izzadság volt, ami az inggallérba tapadt. Ez volt az a pillanat, amikor az esküvője legintenzívebb emléke megragadt benne. A szag, ami a levegőben terjengett, még mindig megcsapta az orrát, amikor az anyakönyvvezető monológja elkezdődött. Nem tudta pontosan, mikor, de úgy érezte, hogy a szavak csak szavak, a jelentésük elveszett a monoton beszédben. "Talán rövidíteni kellene a beszédet, vagy akár el is hagyni," mormolta Mercedes, hogy ne csússzanak ki az időből, de a nő, aki a ceremóniát vezette, csak kifejezéstelenül ránézett, levegőt vett, és megkezdte a szónoklatát, tele a szeretet és a polgári élet kötelező elemeivel. Mercedes eközben csak arra tudott gondolni: férjhez megyek, most éppen férjhez megyek. A gondolatai közepette Abel hirtelen sóhajtott, és az egész pillanat egy másik dimenzióba csöppent.

A mellkas megemelkedett, majd hirtelen visszaesett, miközben egy különös felhő szállt fel. Ez a felhő a zakó por- és esőszagának, az átizzadt ing mosószerszagának és a bőr természetes illatának fura elegye volt. Mindezben ott bujkált a faggyú, a szappan, az alkohol és a kávé nyoma, és mintha egy latex, pontosabban: Mercedes óvszer szaga is keveredett volna, egy cseppnyi szintetikus vaníliaaromával. Igen, érezte ezt a furcsa illatot, miközben a felforrósodott tetőtérben olvadozó számítógép-billentyűzet szaga is megütötte az orrát. A billentyűk fekete piszkán fehér körök formájában hagyták nyomukat, és ez mind csak a kezdet volt. További ismerős szagok keveredtek, de a legfontosabb, ami abban a pillanatban körülvette, az volt, amit a menyasszony képtelen volt megnevezni. Mintha a várótermek szaga keveredett volna benne: fapadok, szeneskályhák, girbegurba sínpárok, elhagyott papírzsákok cementmaradékkal. Só és hamu egy fagyos utcán, ecetfák, rézcsapok és koromfekete kakaópor, és egy olyan étel, amit még sohasem kóstolt. És így tovább, valami végtelen, amire nem volt szava, az szállt fel belőle, mintha mindezt a zsebében hordozná: az idegenek szaga.

Az idegenség szelíd aroma lengte körül, mintha egy távoli világ titkos üzenetei suttognának a fülébe.

Azért nem volt teljesen meglepő. Már korábban is érezhető volt egyfajta aura, például azon az első alkalmon, amikor Abel ott állt az ajtóban, kissé komikusan, a divatból kiment, lógó fekete ballonjában. Az egész alakja olyan volt, mint egy vonal, átlósan feszítve az ajtókerethez. Akkor még nem tudtam, mit kezdjek ezzel a látvánnyal. Évekkel később, az anyakönyvvezető előtt, annyira elgondolkodtatott egy sóhaj, hogy csak akkor ébredtem fel a merengésből, amikor Abel finoman behajlította a könyökét, hogy észrevétlenül oldalba bökjön. Mercedes felnézett, de nem őt nézte, hanem hátrafordult, a széksorok irányába, ahol Tatjana mellett a fia, Omar ült. Ők ketten az üres teremben, mint egy kedves jegyespár, kedves vendégek. Omar mindkét szeme egyformán csillogott; a kissé nagyobb üvegszem és az élő, éppen akkor hétéves kisfiú egyaránt bátorítón nézett felém: mondd, hogy igen. Most mondd.

Igen, természetesen, ja, igen, igen, igen, persze, úgy van, pontosan így van.

Később egyre többször érezte azt a jellegzetes illatot, amit Mercedes néha szétfröcskölt a lakásban, és hiába próbálta álcázni különféle arcszeszekkel, a szag mégis áttörte a védelmet. A legélesebben a végső pillanatokban ütött vissza, és ekkor már tudta, hogy valóban elérkezett a búcsú ideje.

És persze most, hogy végre felbukkant, most is minden ugyanúgy volt. A hőség ellenére még mindig azt a régi fekete ballont viselte, ott lobogott a nyomában (lég­vonat?), pedig ezúttal nem a megszokott menekülésszerű gyorsasággal közeledett, hosszú léptekkel, előredöntött felsőtesttel, hanem ellenkezőleg: lassan és mereven. Húzta az egyik lábát. Végigsántikált a folyosón, lemaradva a fürge ügyvédnőtől. Izzadtan, ez is stimmelt. Ami új volt: a horzsolás az állán, a zúzódás a jobb járomcsontján, egy púp a tarkóján, valamint a már említett sántikálás. Haja csimbókokban lógott, a sietős borotválkozás borosta­maradványokat hagyott az arcán, a fülénél és a nyakán csillogott valami - mindent egybevetve úgy nézett ki, mint aki most szállt ki egy utcai verekedésből. De a hangja a régi volt, egyáltalán: az egyetlen, ami ellenállt az általános és fokozódó szétesésnek. Soha nem hallottam ilyen tökéletesen beszélni az anyanyelvemet, amely neki nem anyanyelve, pedig egy szóval sem mondott többet, mint amennyi feltétlenül szükséges, ezúttal kettőt:

Helló! Mercedes vagyok. Miben segíthetek ma?

Még tíz percünk van a tárgyalás végéig, mondta az ügyvédnő. Siessünk.