Magyar Péter sikeresen legyőzte a nehézségeket és a konkurenciát, idegen környezetben elért győzelme révén pedig hitelesebb populista lett.

Íme, egy egyedi verzió: Most végre elkerültük a felesleges töprengést arról, hogy mi is a célja ennek a hónapok óta tartó küzdelemnek. Mert itt nem a gólokra megy a játék, nem arról van szó, hogy egy-null, egy-egy, és hasonlók, hanem sokkal inkább arról, hogy egyetlen dolgot kell majd megszerezni. Áprilisban.

Ahogy azt várni lehetett, mindkét fél többszörös létszámfölényt mutatott ki a saját oldalán: Orbánék is azt hirdették, hogy kétszer annyian voltak, mint a konkurens menet, míg Magyar Péter úgy számolt, hogy legalább kétszer (de lehet, hogy háromszor) többen voltak a tiszás rendezvényen, mint a Békemeneten. Szabó Andrea szociológus - aki persze nem állítja, hogy pontos becslést tudna adni, de - viszonylag alapos és tudományosnak mondható közelítéssel arra jutott, hogy inkább Magyarnak lehet igaza, és 160-170 ezer ember lehetett a Hősök terén és az Andrássyn, a Margit hídról a Kossuth térre vonuló Békemenet résztvevőinek számát pedig 80-95 000-re saccolta.

A létszámháború kimenetele nem elhanyagolható a kinyertizmus nézőpontjából, azonban számos más, lényeges szempont is létezik, amelyek révén a két esemény összehasonlítható.

Mert ha nem lett volna képes egy igazán meggyőző, látványos tömeget megmozdítani, az alighanem megtörte volna a lendületét. Orbán kampánygépezete, amely már hetek óta fokozatosan pörög fel és folyamatosan átvette az irányítást, könnyen elnyelhette volna a kezdeményezést.

Orbán számára nem feltétlenül jelent súlyos vereséget az, hogy a saját pályáján túllépve zajlanak az események. Az elmúlt másfél évtizedben, óriási erőforrások felhasználásával (és hozzá kell tenni, hogy ha lenne egy valóban alkotmányosan működő Állami Számvevőszék, ügyészség stb., és nem Orbán-bábok irányítanák a legfontosabb hatóságokat, akkor bizonyítható lenne, hogy ezeket az erőforrásokat törvénytelenül szerezték) egy rendkívül sikeres és domináló hatalmi gépezetet épített ki, amely még mindig érintetlen és működőképes. Harci kedve töretlen, a nemzetközi színtér is kedvező számára, és számos trükk és akár szélsőséges húzás áll még a tarsolyában áprilisig. (Tipp: biztosan lesz is.)

Az is fontos előismeret a menetek értékeléséhez, hogy október 23. mindenképpen Orbán terepe: 1956 emlékéhez köthető Orbán máig gyakran emlegetett debütálása a nagypolitikai színpadon, a rendszerváltás óta pedig csak a jobboldal talált morális támaszt és eredetmítoszelemet a forradalomban, márpedig a jobboldalt 1994 óta elsősorban Orbán jelenti, politikai ellenfelei - amelyek Magyar és a Tisza megjelenéséig (egy nagyon rövid és vitatható Jobbik-epizódtól eltekintve) baloldali pártok voltak - nem is merészkedtek igazán október 23- közelébe.

Fontos kiemelni, hogy a baloldal, különösen az antikommunista és antikádárista irányzatok számára 1956 kérdése nem volt teljesen elérhetetlen terület. A forradalom idején számos baloldali vezető és mártír lépett fel, akiknek szerepe legalább olyan jelentős volt, mint a jobboldaliaknak.

És egyébként az őszödi beszédet követő, rendőrattakos, gumilövedékes, tankbeindítós 2006. október 23. az igazi Orbán-rendszer eredetmítoszának, morális alapzatának fontos része. (So called szemkilövős Gyurcsány-terror.)

Ilyen előzmények és körülmények között nyilvánvalóan nem könnyű Orbán számára elviselni a Magyar/Tisza győzelmét. Bár ezt a fájdalmat nem fogja nyilvánosan kifejezni, a politikai színpad mögött zajló manipulációk és a mindennapokban terjedő, egyre szélsőségesebb hazugságokkal táplált tábor simán elhiszi majd, hogy sokkal többen voltak, mint a Brüsszel érdekeit szolgáló háborúpártiak.

Ez a Békemenet mutatta eddig legerősebben, hogy Orbán ugyan semmivel nem kevésbé karizmatikus, nem kevésbé dinamikus, mint évekkel ezelőtt, de tizenöt év uralkodás után, a saját maga által létrehozott, agyonközpontosított hatalomstruktúra csúcsáról már nem képes úgy kapcsolódni a választóihoz, nem az emberek embere már, nem beszéli annyira a nép nyelvét. Ez már csak populista stadionrock: profi technika, kigondolt koreográfia, nagyon kitalált, kikutatott, vérprofi csapatok, amerikai és hazai tanácsadók által kiszasszerolt, jól bevált showelemek, petárdák, tűzijáték, Grippenek (most arról megint ne kezdjünk pampogást, hogy a Honvédség miért röpköd egy állami ünnepnek alig álcázott kampányesemény fölött, azon meg pláne, hogy ugyan mi értelme is van a röpködésnek, erőt három vadászgép nem mutat, shownak elég sovány, így inkább röhejes erőlködés látszatát kelti ez is), de a lényeg, a lélek, az igazi erő, az átélhető közösségi élmény, a remény jórészt kiveszett belőle.

Orbán Viktor már az '56-os forradalomhoz sem tud hitelesen kapcsolódni, mióta a hagyományos jobboldali oroszellenességről egy egészen furcsa, Putyin iránti lojalitásra váltott. Orbán Balázs tavalyi megnyilvánulása - akár véletlenszerűen, akár tudatosan - lényegében nyílt elismerése volt annak, hogy Putyin hatására távolodtak el az 1956-os eseményektől. Bár próbáltak visszatérni ehhez a történelmi örökséghez, a kísérleteik nem igazán bizonyultak sikeresnek.

A megrendelők zavarodottsága, a lélektelenség és az ideológiai káosz egyértelműen megmutatkozott az úgynevezett ünnepi műsoron is, amelynek műsorvezetője nem más volt, mint az ország legműanyagbábu-szerűbb figurája, Rákay Philip. A produkció, úgy tűnik, a korszellem, a tömegízlés, vagy talán a fiatalok megszólításának szándéka miatt Broadway-musicales stílusra lett formálva. Az egész egy posztmodern zűrzavar, ahol a csúcspont felé közeledve Zorán kultikus „Apám hitte” című dalának egészen borzalmas feldolgozása csendült fel. Aki egy kicsit is ismeri a magyar popzene világát, vagy legalább a magyar történelmet, és képes értelmezni egy dalszöveget, az tudja, hogy ez a szám igazi mélykádárista kvázi-polbeat. (Talán posztpolbeatnek nevezném, de nem akarok már ennyit posztolni.) 1977-ben került napvilágra, és akkor mindenki számára világos volt, hogy mi is az a hit, amelyet a szerző jugoszláv kommunista partizán apja vallott, és amelyet a dal végül a békés, atomfegyvermentes jövő zálogának tekintett. Ezt a dallamot sikerült egy 1956-os forradalomra emlékező ünnepségen elénekelni. Az Internacionáléval nem is találhatták volna jobban telibe.

Mit gondolhatott erről a dallamról a Beatrice énekese, Nagy Ferenc, amikor a zenekara éppen a sikerei csúcsára törve a rendszer kritikájával hódította meg a közönséget?

Ehhez képest a Himnusz után (!), Orbán előtt elhangzott Demjén-féle Szabadság vándorai kifejezetten érdekes választás volt. Még ha a szerző hithű orbánistának is számít, a dal szövege, jegyezzük meg, kifejezetten gyenge, tele van blődségekkel, értelmetlenségekkel és zavaros képekkel. De mit várhatunk egy olyan rendszertől, amely a hasonló költői tehetséggel megalkotott Nélküledet emelte a másodlagos himnusz szerepébe?

A főműsorszám, az Orbán-beszéd volt csak az igazi stadionrock. (Nem biztos, hogy jó ötlet volt Orbán mögé, pont a főkamera látóterébe ültetni két agyonplasztikázott celebet, akiknek valószínűleg a fiatal Orbán-rajongó nőt kellett volna alakítaniuk, de inkább a luxizásban megfáradt NER-feleséget sikerült.) A jól ismert slágerek, ezredszer előadva, fenyegetés, háború, halál, veszélyben vagytok, csak én védhetlek meg benneteket. Plusz ez a furcsa méltatlankodás a fiatalokon, valami szokatlanul bizonytalan mozgósítási kísérletbe ágyazva.

Brüsszel folyamatos céltáblaként. Talán már az ellenzéki közvélemény sem tartja meglepőnek, hogy Orbán évek óta azt a szövetségi rendszert tekinti fő ellenségének, amelynek az ország gazdasági felemelkedését köszönheti. Ezen kívül az onnan érkező támogatásokat felhasználta a hatalmi gépezetének megerősítésére, sőt, aktívan részt vesz ennek az "ellenségnek" az irányításában is. Azonban az már valóban megdöbbentő, hogy egy olyan állami ünnepen, amely 1956 emlékére szolgál, a miniszterelnök Ukrajnát bírálja, miközben az ország egy hasonló szabadságharcot vív. Milyen gondolatok járhatnak azoknak a beszédíróknak a fejében, akik többször is fontosnak tartották Ukrajna említését, míg egyetlen ötvenhatos hős nevét sem sikerült belefoglalni a beszédbe?

Hívei még lelkesen csápolnak a régi slágerekre, de rajtuk kívül ez már mást nem érdekel, új rajongókat pedig végképp nem hoz.

Nemcsak a beszédek, de a két konkurens rendezvény kísérő műsorszámai is elég éles kontrasztban álltak egymással. A Tisza az Andrássy útra, a menet útvonalára élő színházat szervezett, nem túl bonyolult, de hatásos és átélhető, az emberek között zajló jelenteket, akciókat, ötvenhatos villanásokat, szavalatokat, amik képesek voltak hangulatba hozni, lelkesíteni, izgalomban tartani a már esőben vonulókat. A Hősök terén előadott főműsorelemek között voltak bőven iskolai ünnepséget idéző borzalmak, de ez valószínűleg megúszhatatlan. Magyar Péter mintha csak Orbán hibáira játszott volna rá: az emberek közül érkezett a színpadra, és az emberek közé ment vissza a végén, a pulpituson pedig főleg az emberekről beszélt - nagyon hosszan. Magyar is populista, ennek megfelelően modern populista eszköztárral dolgozik, de már hitelesebben, mint Orbán. Nem olyan nagy csoda, mivel a populizmus legfontosabb eszköze és ideológiai bázisa az elitellenesség, amit tizenöt hatalomban (egyre nagyobb hatalomban) eltöltött év után már nehéz hitelesen előadni, még akkor is, ha Orbánnak sikerült egy ideig valami még elitebb elit (Soros, globalisták, Brüsszel) elleni harcot hazudni.

Magyar szónoki teljesítménye most egy új dimenziót nyert. Korábban mindig dinamikus és erőteljes stílusával volt ismert, de most egy sokkal kiegyensúlyozottabb, mégis magabiztosabb megközelítést választott. Olyan politikai vezetőként lépett a közönség elé, aki a hisztéria és a konfliktusok helyett inkább a közös nevezőt keresi, sőt, hajlandó kompromisszumokra is a fejlődés érdekében. Október 23-a apropóján nem feledkezett meg az 1956-os eseményekről sem, hiszen a múlt emlékét felidézve Orbánt egyfajta megromlott, leépült Kádár figurájává formálta. A politikai retorikájában előkerültek a kötelező nemzeti narratívák és a szociális érzékenységet hangsúlyozó "emberi történetek", de mindezek mellett határozottan kijelölte politikai programjának alapelveit, amelyeket a közönség is együtt ismételt vele. A hangsúly az európai értékeken, a nyugati orientáción és a közvagyon védelmén volt. Most először tűnt fel a hangjában az a hit, hogy valóban képes lehet a győzelemre.

Ez az október 23-i összecsapás délután kettőig Orbán javára billent. De nem is kicsit. Hetek óta milliárdokból dübörög a kampány, és a Tiszát lejárató, ukrajnázó, Tisza-adózó hazugságok özöne árasztja el a köztereket. A kormányzati gépezet mozgósít, hiszen a százmilliárdokból fenntartott újságok, rádiók, plakátok, és az ország minden szegletét elérő, kiképzett aktivisták mind az Orbán-támogatás jegyében dolgoznak. A hatóságok és önkormányzatok is felerősítik a propagandát, szervezik a Békemenetet, és bérelt buszokkal szállítják a tömeget. Trump és Putyin is kiállt Orbán mellett, sőt, egy béketárgyalás is majdnem létrejött. Az időjárás is kedvezett az Orbán-menetre, hiszen a kora délutánig tartó rendezvényen sokkal szebb volt az idő, mint később a Tisza demonstrációja alatt. Mindez azonban még így is eltörpült a Magyar Péterék által, minden különösebb erőfeszítés nélkül, elért létszám mellett. A hangulat és a lelkesedés pedig egyértelműen más dimenzióba helyezte a két eseményt.

Ne vonjunk le semmiféle következtetést a választások várható eredményére a jelenlegi helyzetből. Jelenleg csupán annyit tudunk, hogy Orbán eddig nem tudta semlegesíteni a Tiszát, de még rengeteg eszköze és szinte kimeríthetetlen erőforrásai állnak rendelkezésére a kétes módszerekhez. Ne számítsunk arra, hogy áprilisban tiszta és átlátható választásokat fogunk látni; a 2018-as és a 2024-es évek is megmutatták, hogy ez nem így működik. Az igazi kérdés csupán annyi, hogy a használt trükkök milyen mértékben fognak átlépni a határokon.