Meghalt Mécs Károly, a magyar kultúra kiemelkedő alakja, akinek művészete mély nyomot hagyott a színház és a film világában. Életművével és tehetségével generációkat inspirált, és sokan emlékezni fognak rá, mint a nemzet művészére, aki szenvedéllyel és el

89 éves korában távozott az élők sorából Mécs Károly, a Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas színművész, rendező, valamint érdemes művész. A nemzet művésze 2021 őszén búcsúzott el a színpadok világától, éppen abban az évben, amikor második Kossuth-díját is átvehette. Mécs Károly életműve és tehetsége sokak szívében örökre megmarad.

Mécs Károly 2021-ben, miután elnyerte a Kossuth-nagydíjat, bejelentette, hogy utolsó alkalommal Tamási Áron Vitéz lélek című darabjában lép színpadra, majd végleg visszavonul. Az Ambrus szerepét 2013 óta, kisebb-nagyobb szünetekkel, meghívott művészként alakította a Nemzeti Színházban, ahol Vidnyánszky Attila rendezésében mutatkozott be a közönség előtt.

A Kossuth-nagydíjjal kapcsolatban, amikor értesült a megtisztelő elismerésről, az Indexnek megosztotta, hogy Arany János híres A walesi bárdok című költeménye jutott eszébe. E szavakkal reflektált az élményére: "Szó bennszakad, hang fennakad, / Lehelet megszegik." Számára ez a díj a legmagasabb kulturális elismerés, ami létezhet.

Ugyanakkor kiemelte, hogy a boldogság nem csupán egy állapot, hanem felelősségteljes választás is. Így fogalmazott:

Azonnal felidéződtek bennem a múltam eseményei, és elgondolkodtam azon, milyen utat jártam be, hogy most ilyen különleges figyelemben, megbecsülésben és szeretetben részesüljek.

Mécs Károly 1936. január 10-én látta meg a napvilágot Budapesten. Édesanyja tanárként dolgozott, míg édesapja a János Kórház főkönyvelőjeként irányította a gazdasági ügyeket. Gyermekként a nyári szünetek alatt gyakran látogatta meg a kórházat, ahol sokáig álmodozott arról, hogy orvos váljon belőle, azonban az egyetemre való bejutás nem sikerült. A tervezőmérnöki pálya is vonzó volt számára, de végül ez az út sem teljesedett ki. Ennek ellenére minden olyan munkát elvállalt, ahol a grafikai tehetségét kamatoztathatta, így került a Laboratóriumi Felszerelések Gyárának Tömő utcai kísérleti üzemébe, ahol lehetősége nyílt kibővíteni kreatív látásmódját.

Figyelmét azonban emellett mindig is a színjátszáson tartotta, Rózsahegyi Kálmán színiiskoláját látogatta, majd 1961-ben elvégezte a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. Innentől kezdve a színház volt az élete: Nemzeti Színház, Petőfi Színház, Szegedi Nemzeti Színház, Thália Színház, Művész Színház, Budaörsi Játékszín, Karinthy Színház, Szigligeti Színház, Magyar Állami Operaház. Mivel a német nyelvet irodalmi szinten bírta, kilenc éven át a Deutsche Bühne Ungarn (Szekszárdi Német Színház) vezető színésze is volt.

Mécs Károly egyedi orgánuma és megjelenése miatt a kamera mindig különös vonzalmat érzett iránta. Gertler Viktor neves, 1960-ban debütált filmje révén vált igazán népszerűvé, ahol Noszty Ferit alakította a Mikszáth Kálmán által írt A Noszty fiú esete Tóth Marival című szatírában.

Az igazi áttörést azonban az öt évvel később bemutatott *A kőszívű ember fiai* című kétrészes film (rendező: Várkonyi Zoltán) hozta meg számára. Baradlay Richárd karakterének megformálása révén sokan még ma is a legnagyobb huszár színészként tisztelik őt.

Még akkor is, ha Sára Sándor 1978-ban bemutatott 80 huszár című filmjében éppen a "másik oldalon" játszott, egy osztrák vezérlő tisztet alakított. A Film Színház Muzsika 1965 nyarán így írt Mécs Károly alakításáról:

A huszártisztje valóban az élet esszenciáját hordozza magában, ahogyan frissen és lendületesen tárja elénk Richárd karakterét. Szavai és mozdulatai mögött nem csupán a bátor katona képe bontakozik ki, hanem egy mélyen érző, tiszta lélek is. Az Edittel való interakciói a film legérzelmesebb és legszínesebb pillanatait hozzák elénk, míg az öreg Pállal folytatott beszélgetései tele vannak tartalmas, emberi humorral, ami gazdagítja a történetet és mélyebb rétegeket ad a karakterek kapcsolatához.

Mécs Károly, miután 1956-ban kitört a forradalom, elmehetett volna Ausztriába. Már a vonaton volt, az indulásra várt, végül mégis leszállt. Jegyét visszaváltotta, majd betért a Déryné presszóba, megivott egy konyakot és hazament. Lelkét hatvan évig nyomasztotta egy titok, amit végül feloldott: 1956 novemberében munkahelyén, egy sokszorosító üzemben mentesítő igazolványokat gyártottak, amire azt nyomtatták, hogy a szovjet hadsereg védelme alatt áll...

Nála azonban a hazaszeretet és a becsület mindig is fontos alapértéknek számított. Ezt az Indexnek adott interjújában is hangsúlyozta, amikor arra emlékezett vissza, hogy mennyire szerette szerepét Illyés Gyula drámájában, a Fáklyalángban. Úgy fogalmazott, hogy "az maga volt a boldogság". Merthogy Görgey Artúrt eljátszani kedvére való feladat volt, s ami megfogta őt a szerepben, az a tábornok igazsága, hazaszeretete, tisztessége és a becsülete.

Megérintett az a fájdalom, amelyet át kellett élnie, miközben a háza előtt azt kiabálták neki, hogy áruló. Pedig ha valaki, ő valóban hű maradt a hazájához. Éppen ezért fontos, hogy megismerjük a múltat, és beszélgessünk a történelemről. Amit a saját korában nem tudtak helyére tenni, az a jövő generációkra hárul, hogy rendet tegyenek benne.

A színművészetet mindig is egy különleges perspektívából igyekezett megérteni. A Színház Online-nak adott interjújában ezt így fogalmazta meg: "A szakma alapvető pillére a tehetség, amelyet a sors ajándékozott, és nem lehet manipulálni. Ezen túl azonban a színház világában elengedhetetlen a szorgalom, a precizitás, a fegyelmezettség, valamint az alázat, amellyel a színész a darabhoz és a színpadhoz viszonyul."