Azt állította, hogy a történelem legnagyobb szabadrablása következményekkel jár – de senki sem figyelt rá.
„Kinek az Oroszországa?” – e kérdés fogalmazódott meg 1994-ben egy távirat címsorában, amely az Egyesült Államok moszkvai nagykövetségéről indult. Akkoriban csupán kevesen voltak, akik hozzáférhettek ehhez az íráshoz, és harminc éven át szinte teljes titokban maradt. Hosszas jogi csatározások után azonban 2024 decemberében végre napvilágra került a dokumentum, lehetővé téve, hogy szerzője, E. Wayne Merry, csatlakozhasson azoknak a ritka egyéneknek a köréhez, akik a történelem meghatározó pillanataiban képesek voltak előre jelezni a közelgő problémákat. A távirat a kölcsönös tisztelet és a jó szándékú kapcsolatok keresésének útját hangsúlyozta, ami évtizedek távlatából is releváns kérdéseket vet fel a nemzetközi kapcsolatok terén.
Merry, aki 1948-ban látta meg a napvilágot, pályafutása jelentős részét az amerikai Külügyi Szolgálat kötelékében töltötte. A hidegháború éveiben csúcsdiplomatákat és az amerikai külpolitikai döntéshozókat támogató tisztségviselőként dolgozott, többek között a kelet-berlini és moszkvai követségek falai között. 1991-ben ismét Moszkvába tért vissza, ahol a következő három évben a Szovjetunió bukása és a független Oroszország születésének kulcsszereplőjévé vált, az amerikai nagykövetség vezető politikai elemzőjeként figyelemmel kísérve a történelmi eseményeket.
A három évtizede titkosított távirat nyilvánosságra hozatalát követően Merry egy esszében osztja meg olvasóival azokat az élményeket, amelyek a washingtoni felkészítő tanfolyam során érték. Ironikus hangvétellel mesél arról, milyen furcsa és sok esetben abszurd instrukciókat kapott, mielőtt 1991 augusztusának közepén újra Moszkvába indult. Az esszé szellemesen rávilágít arra, hogy a diplomáciai világ mennyire eltérhet a valóságtól, és hogy a politikai környezet változásai mennyire befolyásolják az útra való felkészülést.
"Mielőtt Moszkvába készültem, a Külügyminisztériumban, a Fehér Házban, a Pentagonban és a hírszerző ügynökségeknél zajló megszokott konzultációs sorozat várt rám. Mélyen megrázott az a megdöbbentő önelégültség, amit a Szovjetunióban várható események kapcsán tapasztaltam."
Egy különösen emlékezetes pillanat volt, amikor egy magas rangú állami tisztviselő azt mondta nekem, hogy már túl későn érkezem Moszkvába, hiszen Gorbacsov minden elképzelhető reformot végrehajtott, és a Szovjetunióra csupán a parttalan sodródás elhúzódó időszaka vár. Ez a vélemény nemcsak nála volt jellemző, hanem más ügynökségeknél is. Csupán egy veterán CIA-tisztviselő látott lehetőséget a jelentős változásokra, de ő is csak évek múlva várta a fordulatot. Én azonban, a néhány héttel korábbi moszkvai és kijevi látogatásaim tapasztalatai alapján, egyértelműen érzékeltem, hogy történelmi átalakulás küszöbén állunk. A nagykövetségen az lesz a feladatom, hogy megpróbáljam megingatni az otthoni véleményeket és rávilágítani a közelgő lehetőségekre.
Merry talán hajlamos arra, hogy harminc év elteltével saját prófétai képességeit túlzottan felnagyítsa, de a valóság az, hogy a "történelmi átalakulások" ütemét még ő is alábecsülte.
Napokkal Moszkvába érkezése után, 1991. augusztus 19-én keményvonalas kommunista erők katonai puccsot indítottak Mihail Gorbacsov szovjet elnök ellen, hogy megpróbálják megállítani a szovjet köztársaságok nagyobb autonómiájának biztosítására irányuló erőfeszítéseit. A puccs kudarcba fulladt, többek közt a moszkvai parlament épülete előtt állomásozó tankra felmászó Borisz Jelcinnek köszönhetően. Jelcin akkor Szovjet-Oroszország elnöke volt, de napok alatt a demokráciára és reformokra vágyó tömegek vezére lett, aki ki tudta fogni a szelet a múltba vágyó puccsisták vitorlájából.
A puccskísérlet sikertelen volt, viszont jelentősen hozzájárult a Szovjetunió végső kimúlásához. A következő hetekben Gorbacsov hatalma jelentősen csökkent, míg Jelcin és a többé-kevésbé demokratikus erők egyre erősödtek. Előbb a balti államok, majd Ukrajna és Fehéroroszország is kikiáltotta a függetlenségét, 1991. december 25-én Gorbacsov lemondott, másnap hivatalosan is megszűnt a Szovjetunió, és megszületett a független Oroszország, aminek Jelcin lett az elnöke.
Az újonnan alakuló állam, miután végrehajtotta a saját rendszerváltását, olyan kihívásokkal nézett szembe, amelyek messze meghaladták a 1989-es magyar helyzetet. Jelcin azonnal elindította ambiciózus reformprogramját, melynek célja az volt, hogy Oroszországot sürgősen átvezesse a központi tervezés rendszeréből a piaci alapú gazdaság irányába. Ezek a reformok három fő pillérre épültek: liberalizáció, stabilizáció és privatizáció. E törekvések alapját a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, valamint az amerikai pénzügyminisztérium által kidolgozott Washingtoni Konszenzus képezte, amely egy tízpontos irányelvrendszert tartalmazott.
A gyors és kényszerű piacosítás súlyos kihívások elé állította az ország lakosainak jelentős részét. Oroszország hirtelen mély gazdasági válságba került, a bruttó hazai termék (GDP) 1991-re körülbelül egyhatodával csökkent. Az infláció elszabadulása következtében milliók kerültek kilátástalan helyzetbe, és a szegénység mértéke drámai módon megnőtt. Bár a privatizáció célja az állami vagyon igazságosabb elosztása volt, a valóságban inkább a jómódú, kapcsolatokkal rendelkező kevesek kezébe összpontosította a javakat. Ők lettek az új orosz oligarchák, akik mellett a szervezett bűnözés és a korrupció egyre nagyobb problémát jelentett az ország számára.
A gazdasági és társadalmi zűrzavarok természetesen a politikai szintet is mélyen érintették, ami végül odáig vezetett, hogy Jelcin 1993 szeptemberében drasztikus lépésként feloszlatta a parlamentet. A parlament, válaszul erre a lépésre, érvénytelennek nyilvánította az elnöki intézkedéseket, ami súlyos patthelyzetet eredményezett. Ezt a krízist Jelcin csak a katonaság bevetésével tudta megoldani. Az októberi parlament körüli összecsapások során több száz ember vesztette életét, majd ezt követően Jelcin elfogadtatta az új alkotmányt, amely jelentős hatalmat biztosított az orosz elnök számára.
Washington mindvégig támogatta Jelcint, aki többször is személyesen találkozott az idősebb George Bush elnökkel. Az orosz mércével demokratikus parlamenti választásokra azonban, ahogy Merry is megjegyzi, Washington számára váratlanul alakultak a dolgok: nem valamelyik reformer vagy nyugatos irányvonal kapta a legtöbb szavazatot, hanem a kazahsztáni születésű, ukrán zsidó gyökerekkel rendelkező Vlagyimir Zsirinovszkij szélsőjobboldali-nacionalista pártja. Ez a párt kifejezetten elutasította az "amerikai-cionista" szabadpiaci kapitalizmust és a demokráciát, így megdöbbentve a nemzetközi közvéleményt.
E. Wayne Merry ebben a zavaros időszakban a moszkvai amerikai nagykövetség politikai elemzőjeként tevékenykedett. Habár már korábban elkezdte megfogalmazni gondolatait, végül 1994 márciusában döntött úgy, hogy egy kiterjedt táviratban osztja meg nézeteit a szovjet-orosz átalakulásról és annak várható következményeiről. Ez a távirat nem volt az első hasonló jellegű üzenet, amit a nagykövetségről küldtek. Valójában a történelem egyik legismertebb hosszú távirata, amelyet csupán Hosszú Táviratként emlegetnek, szintén itt íródott, mégpedig 1946 február 22-én, egy olyan jelentős történelmi időszakban, amely a Szovjetunió széteséséhez hasonló mérföldkőnek számít.
A Hosszú Táviratot George Kennan írta, aki akkor az amerikai nagykövethelyettes volt Moszkvában. Kennant a washingtoni pénzügyminisztérium kereste meg, hogy segítsen elmagyarázni, miért nem hajlandó Sztálin Szovjetuniója csatlakozni a Nemzetközi Valutaalaphoz és a Világbankhoz, amely intézményeket az amerikaiak a II. világháború utáni globális rend alapköveinek látták.
Kennan, aki mélyen meggyőződött arról, hogy az amerikai diplomácia alapvetően félreérti Moszkva törekvéseit, megragadta a lehetőséget, hogy egy szokatlanul terjedelmes, 5500 szavas táviratban részletes elemzést nyújtson a szovjet ideológia, motivációk és stratégiák összefüggéseiről. Kennan érvelése szerint a szovjet vezetés a világot két, egymással ellentétes szférára osztja: a szocializmusra és a kapitalizmusra. A kapitalizmust pedig nem csupán gazdasági rendszerként, hanem mint létező fenyegetést azonosítja, amelyet el kell pusztítaniuk. Ebből a megközelítésből Kennan arra a következtetésre jutott, hogy a két nagyhatalom hosszú távú békés egymás mellett élése nem lehetséges. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a szovjet terjeszkedés megfékezhető, ha a megfelelő intézkedéseket alkalmazzák.
A távirat és az azt követő évben, Kennan álnéven megjelent írása nem csupán a diplomáciai körökben, hanem azon túl is jelentős hatást gyakorolt, formálva az amerikai külpolitika irányvonalát a következő évtizedek során. A hidegháború évei alatt Washington a szovjet fenyegetéssel szemben a feltartóztatás (angolul: containment) stratégiáját választotta. A Truman-doktrínától a Marshall-terven keresztül Ronald Reagan csillagháborújáig, számos amerikai kül-, gazdaság- és védelmi politikai döntés Kennan elképzeléseire épült. Érdekes módon Kennan nem osztotta a Reagan-féle megközelítést; eredeti nézete szerint a feltartóztatás nem igényelt volna fegyveres beavatkozást. Sőt, hangsúlyozta, hogy az amerikai csapatok európai állomásoztatása inkább provokációt jelent a Kreml számára, és az amerikai stratégiai érdekek szempontjából Európa nem volt annyira lényeges.
1946-ban nyilvánvaló volt, hogy Washington és Moszkva ellenfelek, így Kennan tanácsai a nagyhatalmak küzdelméről hazájában kíváncsi és értő fülekre találtak. 1994-ben azonban az amerikai politika és gazdasági irányítói abban hittek, hogy a szovjet romokon felépülő Oroszország partner lehet a kölcsönösen betartott szabályok demokratikus, kapitalista világában. Azt gondolták, hogy ehhez az első lépés a piaci viszonyok megteremtése, mivel az szükségszerűen szabadsághoz és demokráciához vezet. Nagyjából ebben hittek az 1989-es Tiananmen téri mészárlás után ismét a nyitás politikája felé forduló Kína és úgy általában az egész poszthidegháborús világ esetében is.
E. Wayne Merry Moszkvában tapasztalta, hogy ez a naiv elképzelés a valóságban teljesen eltér az amerikai elképzelésektől.
