Káprázatos személyiségek emlékezetes pillanatai

Grafton Tanner nosztalgiakutató a The Hours Have Lost Their Clock című könyvében ír arról, hogyan alakult ki a 2010-es évekre a nosztalgiaipar, ami szinte nyugtatóként működött a tömegmédiát fogyasztó társadalmon. Amíg a hírek tele voltak válságokkal, konfliktusokkal, ezzel párhuzamosan egyre gyakrabban tűntek fel olyan filmek, sorozatok, kulturális termékek, amik a nosztalgiára építve tudnak megnyugvást hozni az embereknek, és amik a régi, ártatlan időket akarják feleleveníteni, Hogy a régi idők mit jelentenek, az mindig kérdéses, de az amerikai társadalomban lehet bizonyos konkrét időpontokhoz kötni: ilyen a 2008-as gazdasági válság. Vagy éppen ilyen 9/11, a WTC-tornyok elleni terrortámadás napja is.

Azonnal ez futott át az agyamon, amikor elkezdődik a Rajtakapva, és a World Trade Center két tornya az első kép, amit látunk, 1998-ból. Darren Aronofsky (Fekete hattyú, A bálna) legújabb filmje egy nosztalgia-fétistárgy arról a New Yorkról, amikor még lehetett bent cigizni, de Rudy Giuliani polgármester megtiltotta, hogy lehessen bent táncolni, ahol még nincsen sem okostelefon, sem közösségi média, de még bőven megvan az a romantikus mocsok, amit nemsokára kipucolnak, hogy aztán a Lower East Side is a dzsentrifikáció világközpontja legyen. Még vannak az utcán vonalas telefonok. És csak hogy újra bebizonyosodjon, hogy az idő egy lapos kör: létezik az Idles.

A "Rajtakapva" nem Darren Aronofsky képzeletének szüleménye, hanem Charlie Huston 2005-ös regényének adaptációja, amelynek forgatókönyvét is ő írta. Ez a mű Huston sorozatának első része, amelyben Hank Thompson, a főszereplő, Austin Butler megformálásában elevenedik meg. Thompson egy manhattani bárban dolgozik pultosként; korábban baseball-karrierre vágyott, de egy tragikus baleset miatt mindezt elveszítette, és az alkoholizmusának következményeként a mindennapi életét is tönkretette. A történet bonyolultabbá válik, amikor szomszédja, akit Matt Smith alakít, verőlegények célkeresztjébe kerül, így Thompson belekeveredik egy kábítószer-ügybe. A nyomában loholó, rámenős zsaru (Regina Hall) nem könnyíti meg az életét, ráadásul barátnője (Zoë Kravitz) is elköteleződni szeretne. A helyzetet tovább súlyosbítják a véreskezű haszidok (Liev Schreiber és Vincent D'Onofrio), akik szintén megjelennek a színen. New York, a betondzsungel, ahol az álmok és a valóság határvonalán egyensúlyozva mindenki a saját túléléséért küzd!

Ha az egész úgy tűnik, mint egy értelmetlen Tarantino-ihletés a '90-es évek második feléből, akkor nem a véletlen műve, hiszen a "Rajtakapva" pontosan azokat a filmeket idézi fel, amelyek tele vannak problémákkal: brutális erőszak, népcsoportok karikatúrái, túlbonyolított cselekmények, de mindezt a sötét mocsok nélkül. Olyan alkotások, mint a "Nyomás!" vagy a "Leszámolás Denverben" legalább a valósághoz kapcsolódtak, egy valós térben játszódtak, a korabeli jelenben, nem pedig egy digitálisan felújított emlékvilágban. A "Rajtakapva" igazi művészisége akkor válik igazán szembetűnővé, amikor más filmekre emlékeztet, például amikor a Scorsese-féle "Lidérces órák" főszereplője, Griffin Dunne, mellékszereplőként bukkannak fel.

Jó kérdés persze, hogy kinek nosztalgiája, és kinek van szüksége a 1998-as, digitálisan felújított New Yorkra. Nem lehet véletlen, hogy pont ebben az évben, pont ezen a helyszínen kezdődött Aronofsky karrierje, az 1998-as Pi-vel, ami pont a Lower East Side-on játszódott, hasonló kultúrkeverékben, mint a Rajtakapva. Aronofsky karrierje érdekes, elhíresült a felfokozott stílusáról és a melodramatikus látásmódjáról (Rekviem egy álomért), de a legnagyobb sikereit akkor érte el, amikor nem ő írta a forgatókönyveket: A pankrátor, Fekete hattyú, A bálna.

Ha ezt a három filmet egymás mellé állítjuk, nehezen tudnánk megmondani, hogy ugyanannak a rendezőnek a keze alól származnak, hacsak nem merülünk el alaposan az elemzésben, és nem jegyezzük meg, hogy mindegyik a test külső torzulásával foglalkozik, amely párhuzamos a belső sebekkel. Ha melléjük tesszük a Las Vegas-i Sphere-re készült természetfilmet és a Rajtakapvát, akkor lehet, hogy a tematikai összefüggés már nem annyira egyértelmű. Például itt a főszereplőt megfosztják az egyik veséjétől, mivel orosz verőemberek bántalmazták, ami miatt le kell mondania az alkoholfogyasztásról; így hunyorítva talán mégiscsak érvényes a megállapítás. De ahhoz, hogy észrevegyük: ez bizony bérmunka, nem szükséges hunyorognunk.

A bérmunka valójában nem hagyott mély nyomot. Olyan, mintha Guy Ritchie korai gengsztervígjátékai és a Scorsese-féle New York sötét, koszos utcái között egyensúlyozna, ám mindez egy lapos, semmi izgalmat nem tartogató cselekménnyel párosul. A történet alapvetően ígéretes lenne: egy lecsúszott alkoholista, akinek elege van abból, hogy New York különböző etnikai csoportjai folyamatosan próbálják helyrehozni az életét. De sajnos, ez a téma már egy jóval mélyebb és hatásosabb feldolgozást kapott a Taxisofőrben, ahol az erőszak bemutatása nem a szórakoztatás szándékával történik, mint ahogyan azt a Rajtakapva esetében tapasztalhatjuk.

Ami a Rajtakapva mellett szól, azok azok a megnyerő emberek, akik szerepelnek benne. Megnyerő embereket mondtam, nem megnyerő szerepeket. Austin Butler, szerencsére már minden Elvis-manír nélkül szimpatikus főszereplő, igaz, egy percig sem hiszem el, hogy egy alkoholista a kilencvenes évekből, főleg azzal a márványból formázott felsőtesttel. Zoë Kravitz sem túl hiteles éjszakázó mentősként, de legalább amikor ketten együtt egy képben vannak, van köztük valami szikra, amitől azt is lehet hinni, hogy a kilencvenes évek felélesztésével Aronofsky talán a kilencvenes évek filmjeinek szexkontentjét is visszahozza. (Sajnos nem, a fenti kép félrevezető.)

Ha tovább mélyedünk, Matt Smith a tarajos punk szomszéd szerepében már igencsak zavaró, míg Regina Hall a tipikus "ne próbálj velem játszani!" zsaru karakterében inkább úgy tűnik, mintha CCH Poundert akarná megidézni a Kemény zsarukból, csak éppen egy markáns New York-i akcentussal fűszerezve.

A "Rajtakapva" mintha csupán mások nyomdokaiban lépkedne, olyan érzést kelt, mintha számos korábbi alkotás visszhangját hallanánk benne, melyek sokkal mélyebb hatást gyakoroltak a nézőkre. Az egyedüli erőssége a nosztalgia, amely a szeptember 11-i terrortámadás előtti New York iránti nosztalgiából fakad. Miközben mások már rég lezárták ezt a fejezetet, mint Spike Lee, Abel Ferrara vagy Scorsese, a film feleslegesen próbálja feléleszteni egy olyan korszak szellemét, amely már csak árnyékában létezik, és így csak egy élőhalott emlékké válik, hasonlóan Darren Aronofsky munkáihoz.