Mezey, Mexikó: Alternatív mentési megoldások Mezey városa Mexikó szívében található, és egy különleges megközelítést képvisel a mentési és segítségnyújtási tevékenységekben. Itt nem csupán a hagyományos módszerek dominálnak, hanem innovatív és kreatív me
Mezey György, a sportágban szerzett tapasztalatától függetlenül, élete utolsó interjúját adta Andor Évának, aki a sport világában nem volt túlságosan jártas. Már a beszélgetés kezdetén világosan kiderült, hogy Andor Éva tisztában van ezzel a hiányossággal, ami a búcsúbeszélgetést különösen érdekessé tette, és számos kérdést vetett fel a nézőkben.
Miért is döntött úgy a régi kapitány, hogy egy idegennel osztja meg utolsó interjúját? Mi hajtja a szemben ülő riportert, hogy olyan témákba merüljön, amelyekhez látszólag egyáltalán nem ért?
Az említett felvetésre könnyen válaszolhatunk. A tapogatózó kérdező világossá tette, hogy a különleges találkozót arra is használja, hogy időnként - nem szó szerint, de a történelemhajlító tételre utalva - megfogalmazza, miszerint "a magyar focit 1956 után politikai akarattal a háttérbe szorította a Kádár-rendszer." Érdemes megemlíteni, hogy abban az időszakban még nem foci volt itthon, hanem futball; nem úgy, mint manapság, amikor a felcsúti, paksi, kisvárdai és kazincbarcelonai csapatok szárnyalása, valamint az Újpest, MTK, Honvéd és Vasas, a dicső hagyományokat alig idéző formációi dominálnak. Továbbá, ha az FTC-t olyan legendák képviselték, mint Schlosser Imre, Lázár Gyula, Takács II József, Sárosi György, Turay József, Rudas Ferenc, Kocsis Sándor, Albert Flórián, Varga Zoltán vagy Nyilasi Tibor (csak hogy tízet említsek a számos kiválóság közül), akkor a mai csapat mennyire képes megfelelni ennek a káprázatos örökségnek?
A műsorban a futballilag hátrányos helyzetű házigazdától visszaköszönt az a képtelen állítás, hogy a magyar labdarúgás azért is fejlődhetett vissza, mert a szocializmusban tartottak a tömeges egybegyűlésektől. A kurzus örök hangadói nem győzik hangoztatni ezt az állítást, amelynek gyökeresen ellentmondanak a tények. A Népstadionban csak 1957 és 1986 között 123 alkalommal volt legalább 60 000 néző, s jóllehet olyan meccseket, amilyen az 1965 októberében a bajnoki címről döntő Vasas-FTC 1-0, vagy az 1976 májusában az örökkévalóságnak rendezett Újpest-Ferencváros 8-3 volt, csak 55, illetve 50 ezren láttak, azért ez az ugyancsak sűrűn tapasztalható felső középkategóriás benépesülés is meglehetősen jelentős sokaság.
A műsorvezető baklövései aligha rázkódtatták meg a közönséget; sokkal inkább az, amit Mezey mondott (vagy éppen nem mondott), sokkal súlyosabb hatással bírt. Először is, fontos megjegyezni, hogy majdnem négy évtizede nem tudjuk, mi zajlott a mexikói világbajnokságon, ahol utoljára lépett pályára a magyar labdarúgó-válogatott. Én is ott voltam, és magam sem tudom a választ. Most azonban Mezey, aki azóta soha nem beszélt a játékosaival arról, hogy mi is lehetett a forróságban bekövetkezett dermesztő kudarc oka, egy csapásra feltárta (?), miért fúltak kudarcba az akkori tervek. (A lehangoló szerepléshez kapcsolódóan: negyven hosszú év távlatából mit nem adnánk egy világbajnokságon elszenvedett 0-6-ért! De még inkább egy 2-0-s győzelemért, akár Kanada legjobbjai ellen is...)
A korábbi szövetségi kapitány későbbi elemzése három fő pontra összpontosított: 1. a rendszer, amely őt is tönkretette; 2. a túl hosszú időintervallum az 1985 áprilisi bécsi selejtező (3-0) és a világbajnokság kezdete között, amely alatt a figyelem középpontjába került labdarúgók közül többen is megzuhantak, sőt, Mezeynek egy játékos felesége kérésére kellett nyomoznia, hogy merre is lehet a férje, míg egy másik játékos több nővel rendezett orgiát (ahogy például Borkai & Co. izgalmas jachtján); 3. a szovjet csapat Irapuatóban mindössze négy perc alatt szerzett két gólt, amire az együttes edzője szerint szakmai szempontból nem volt válasz.
A harmadik magyarázatot a legkönnyebb elemezni, hiszen aligha kell bemutatni azt a világbajnoki döntőt, ahol az egyik csapat nyolc perc elteltével már 2:0-ra vezetett, végül viszont az ellenfél a maga javára fordította a mérkőzést, és 3:2-re győzött. Ez a találkozó minden idők egyik legismertebb mérkőzése, több mint hét évtizede "a berni csoda" néven ismert, és a világ bármely táján könnyedén felidézik, nem csupán hazánkban. Itt az NSZK és Magyarország csúcsrangadójáról van szó 1954-ből. Az, hogy a kimenetet azzal próbáljuk magyarázni, hogy a csapat és a kapitány sokkot kapott a kegyetlen kezdés miatt, csupán egy elkeseredett próbálkozás, amely nyilvánvalóan nem kínál valós magyarázatot az események alakulására.
Legfőképpen azért nem, mert a 0-6 egy egészen bizarr história eredménye. Minden jelenlévőben más momentum ragadt meg a találkozóról; bennem az, hogy a labdákra fáziskéséssel mozdultak a magyar játékosok. Akik egyébként azzal érték el feltűnő sikereiket 1984-ben, 1985-ben, illetve 1986-ban még a holland, a nyugatnémet vagy a brazil válogatottal szemben is, hogy kondicionálisan és taktikailag nemzetközi szintre emelte őket Mezey. A kapitány ezt - akkori progresszív énjén, elsőrendű stratégiai érzékén túl - azért is tehette meg, mert mögötte állt a vezetés. Teljes támogatást élvezett, úgy zajlott minden a címeres mezes csapat körül, ahogyan azt kigondolta.
Még az alpesi Lienzbe is elvihette a válogatottat, és döntésével azt is meghatározhatta, hogy a küldöttség nem tér haza, holott a Real Madrid legendás, ötszörös BEK-győztes csapatának fénykorában Santiago Bernabéu klubelnökének közeli munkatársa volt Östreicher Emil. Ő, aki "disszidensként" a keleti blokkban egyedülálló módon vált a válogatott hivatalos menedzserévé, már a táborozás első napján javasolta Szepesi György MLSZ-elnöknek, hogy rendelje haza a csapatot, mivel az ausztriai körülmények nem alkalmasak a mexikói magaslat szimulálására. Szepesi azonban nem merte megkérdőjelezni Mezey Jánost, ahogyan azt sem tette, amikor a szakvezető a Mundial előtt, szinte a csapatbuszból, hazaküldte Nyilasit, még Budapesten. Az, hogy mi történt az eltávolítást megelőző pillanatokban, máig rejtély maradt. "Nyíllal", akit mint játékost jól ismerek, évtizedek óta együtt dolgozunk a Sport TV-ben, de amikor erről kérdezem, mindig elzárkózik a válaszadástól.
A legnagyobb dilemma azonban az irapuatói erőállapot. Amikor a fáziskésést a nézőtéren tapasztaltam, még nem sejtettem, hogy a bemelegítés alatt valamennyi magyar labdarúgó össze akart esni. Illetőleg, dehogyis akart, csak alig állt a lábán. Ilyesmi még egy megyei másodosztályú együttessel, sőt alkalmi társasággal sem fordul elő, nemhogy a nemzetközi mezőny legkiválóbbjaival is konkurálni képes válogatottal. A magyar csapat korántsem vonultatott fel annyi klasszist, mint az argentin, a brazil, a dán, a francia, a nyugatnémet, a spanyol, a szovjet, vagy a selejtezőkön megelőzött holland válogatott, ám csapatként - a negyedik helyen kikötő belga együtteshez hasonlóan - az élmezőny képviselőinek is méltó ellenfele volt a már említett jellemzői miatt.
Mármint Mexikóig. Ott a szbornajától akár 12-0-ra is kikaphatott volna, hiszen labdarúgói szó szerint csak lézengtek a pályán, nemhogy futni, de lépni is alig tudtak, amit legalább az utolsó interjúban illett volna minimum megpróbálni megindokolni, erre azonban lényegi szándék nem mutatkozott.
A nyilatkozónak súlyos felelőssége van, hiszen nemcsak a csapatot építette fel a magyar futball mélypontján, hanem valószínűleg azt az alapot is megrendítette, amelyre mindez épült. A nyolcvanas évek közepének NB I-e, bár már messze állt a hetvenes évek fénykorától - nem is beszélve a harmincas, negyvenes, ötvenes és hatvanas évek klasszisairól -, még mindig felülmúlta a mai első osztály szűkös kínálatát. Az akkori "mexikóiak" többsége hazai pályán játszott, és mellettük olyan kiemelkedő tehetségek szerepeltek, mint Bodonyi Béla, Csongrádi Ferenc, Ebedli Zoltán, Gyimesi László, Izsó Ignác, Kiss Sándor, a kapus Mészáros Ferenc és a csatár Mészáros Ferenc, Pásztor József, Pölöskei Gábor, Szentes Lázár, Tieber László, Várady Béla, Vincze István és Zsiborás Gábor. Az ilyen szintű játékosok jelenléte a XXI. század hazai bajnokságaiban már csak álomnak tűnik.
Ne támaszkodjunk a rendszerre, hiszen világos, hogy a szocializmus alapvetően kizárja a profizmust. Napjainkban, a takarékligánk és az utánpótlás-nevelés siralmas színvonala alapján, a kapitalizmus és a profizmus között sem találunk összhangot – mintha a helyzet egészen más lenne, nemcsak a "hanyatló" Nyugaton, hanem a közvetlen környezetünkben is. Az, hogy a berendezkedés nehézségeire hivatkozzunk, szintén nem helyénvaló, hiszen ugyanebben a rendszerben olyan generációk is játszottak, akik a "Mezey-bébiknél" jóval sikeresebbek voltak – még ha az Eb-bronz is mélységes csalódásnak számított. Ráadásul nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a szovjet válogatott tagjai sokkal nehezebb körülmények között nőttek fel, mint mi. Az első négy Európa-bajnokság során a legjobb négy közé jutott szovjet csapatok, amelyek 1960 és 1972 között egyszer arany-, kétszer ezüstérmet nyertek, valamint az 1962-es világbajnokság döntőse, a 1976-ban Európa-bajnok Csehszlovákia, és az 1974-es és 1982-es világbajnokság bronzérmese, Lengyelország, mind ezt bizonyítják. De említhetjük az 1986-ban BEK-győztes bukaresti Steaua labdarúgóit is, akik szintén megmutatták, hogy a siker nem csupán a körülményeken múlik.
Gavril Kacsalint, Valerij Lobanovszkijt, Rudolf Vytlačilt, Václav Ježeket, Kazimierz Górskit vagy Jenei Imrét a jelek szerint nem sikerült összeroppantani, ahogyan a magyar szövetségi kapitányok közül a perui válogatottat és a Benficát is irányító Baróti Lajost sem. A titokzatos Mezey azonban áldozat maradt. Mármint a saját szemében. El kellett menekülnie Kuvaitba - szomorkodott az adásban. Hogy aztán - ezt már nem ő mondta - nemzetközileg kimagasló edzői eredményt a Mexikótól eltelt csaknem negyven évben ne hagyjon maga után.
Az áldozatok, talán éppen a játékosok, akik a sportág történetének egy sorsfordító pillanatában tűntek fel. Andrusch József, Bognár György, Burcsa Győző, Csuhay József, Dajka László, Détári Lajos, Disztl Péter, Disztl László, Esterházy Márton, Garaba Imre, Hajszán Gyula, Hannich Péter, Kardos József, Kiprich József, Kovács Kálmán, Nagy Antal, Nagy József, Péter Zoltán, Róth Antal, Sallai Sándor, Szendrei József, Varga József - ők mindannyian részesévé váltak egy rejtélyes eseménynek, amely 1986 júniusának elején Irapuatóban zajlott. Az ex-kapitány a mai napig néhányukra hárítja a felelősséget, név nélkül, így mindannyian belekerülnek a férjkutatós, meztelen nős történetek kusza szövevényébe. Ezek a mesék most érkeztek el hozzám, de képzeljük el, hogy valóban megtörténtek. Mit árul el ez arról, hogy fiatal, erőtől duzzadó férfiak hirtelen össze akartak esni pályafutásuk legfontosabb mérkőzése előtt? Mi rejlik a háttérben, ami ennyire megingathatta őket, és miért váltak a történelem e különös epizódjának részeseivé?
Mexikó továbbra is a Fényes Szabolcs-Bacsó Péter szerzőpáros által megalkotott Fűre lépni szabad című film ikonikus dalát idézi: "Rejtély, hogyan történt, nem tudom..." A podcast hangulata semleges, a titok megfejtése azonban kulcsfontosságú. Az interjú legfeljebb arra szolgált, hogy elfogadjuk: az igazság valószínűleg örökre rejtve marad előttünk.
