Sir Schiff András: Donald Trump és csapata elkerülhetetlenül romba dönti a világot.

Nem gondolja, hogy csalódást okoz a rajongóinak, a komolyzenét szerető embereknek azzal, hogy nem lép fel Oroszországban, Magyarországon és az Egyesült Államokban? Épp őket bünteti, miközben az ön által korholt politikai folyamatokra a bojkottja nincs hatással.

Nem hiszem, hogy így lenne, különben másként cselekednék. Az emberek cselekedetei mögött gyakran nem az a szándék rejlik, hogy mindenki elismerését elnyerjék. Bármi is legyen a véleményünk, amit mondunk vagy teszünk, mindig akadnak, akik támogatnak minket, és olyanok is, akik elutasítanak. Ráadásul a legtöbb embert nehéz kimozdítani a közöny állapotából. Így hát azoknak sokkal könnyebb dolga van, akik inkább csendben maradnak, elfordítják a tekintetüket, vagy egyszerűen átsétálnak az utca másik oldalára. Így nem kell felelősséget vállalniuk, és nem érheti őket kritika. Ez egy kényelmes, ámde passzív hozzáállás.

Talán csupán a saját belső világom hiányzik, hiszen Magyarország lenyűgöző szellemisége mindig is a szívem része volt. Az orosz zenehallgató közönség pedig valósággal páratlan, a legjobb élményeket kínálja a dallamok szerelmeseinek. Az amerikai lemondás viszont komoly anyagi következményekkel jár, ami megint csak rávilágít arra, milyen törékeny az egyensúly. Kicsi vagyok ebben a hatalmas univerzumban, így naivan remélni, hogy bármit is meg tudok változtatni, kissé illúziónak tűnik. Ez egy alapvető lelkiismereti dilemma, amit mindenkinek magában kell rendeznie. A történelem tanulmányozása pedig elengedhetetlen, hiszen a múlt tapasztalatai segíthetnek a jövő formálásában.

Bartók miért távozott 1940-ben Magyarországról? Nyugodtan ott maradhatott volna, de a lelkiismerete nem ezt diktálta. Mások meg ott maradtak. Számomra nem kérdéses, kinek volt igaza, de másoknak lehet más véleménye. Nem számít. És Thomas Mann, vagy Toscanini? Miért távoztak? Wilhelm Furtwängler hatalmas karmester volt és nyilvánvalóan nem náci szimpatizáns. Mégis filmfelvétel van róla, amint a Mesterdalnokok nyitányát vezényli a horogkeresztes zászló alatt, az első sorban ott feszít a teljes vezérkar. És azután kezet fog Joseph Goebbels-szel. Ezt az Úristen sem moshatja le róla. Tehát mi ebből a tanulság? Ahogy a költő mondta vala: "Mert gyilkosok közt cinkos, aki néma."

Amennyiben kormányváltásra kerülne sor, vajon ismét aktívan részt venne a közéletben Magyarországon?

Igen, de ezt a lehetőséget nagyon kicsi eséllyel tartom valószínűnek.

Az Orbán-kormány és Trump politikájával szembeni legfőbb érv talán a demokratikus normák és intézmények eróziója. Mindkét vezető esetében megfigyelhető, hogy a hatalom koncentrálása és a jogállam gyengítése dominál, ami hosszú távon veszélyezteti a politikai pluralizmust és a társadalmi kohéziót. Ezzel összefüggésben a legnagyobb etikai és morális probléma a populizmus és a demagógia használatában rejlik. A társadalmi feszültségek kihasználása, a különböző csoportok közötti ellentétek gerjesztése nemcsak a közéleti diskurzus, hanem a közösségi összetartozás szempontjából is káros. Az ilyen politikai retorika gyakran manipulálja a közvéleményt, és eltorzítja a valóságot, amivel nem csupán a politikai életet, hanem a társadalmi együttélést is aláássa. Ezek a problémák mélyreható kérdéseket vetnek fel a felelősségről, a hatalommal való visszaélésről és a közjó szolgálatáról, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy egészséges demokráciák működhessenek.

Nagyon sok a párhuzam, bár nagy különbség van a két ország globális jelentősége között. Mind Orbán, mind Trump legális választásokat nyert, tehát az istenadta nép nagy része reájuk szavazott. Ezeknek az embereknek ez kell, ez tetszik. Ezen nincs mit vitatni.

Magyarországon mindez természetesnek tűnik, ha figyelembe vesszük a történelmi hátteret. Orbán számára Budapest sokkal nagyobb kihívást jelent, mint az ország más tájain, ahol az emberek könnyebben befolyásolhatók a megfelelő információk hiányában. Az Egyesült Államokban viszont meglepetésként érintett, hogy ott is jelentős eltérések vannak a nagyvárosok és a vidéki területek között, ahol sajnos eluralkodott a tudatlanság. Trump nagyra értékeli Orbánt, mint egy olyan példaképet, akire érdemes figyelni.

Ez a dzsungel törvénye, a legerősebb győz, neki mindent szabad. Orbán ezt következetesen alakította ki, lépésről lépésre, a törvény, az alkotmány, a sajtó birtokbavételével, porba tiprásával. Ilyen körülmények között a választásoknak semmi jelentősége sem lehet. Ha az ember Magyarországon él, akkor joggal van oka aggodalomra és kétségbeesésre. Aki teheti, el is menekül, a határok még nyitva vannak.

Már első elnöksége alatt megmutatta, mire képes, de mindez semmi ahhoz képest, amit az elmúlt két hónapban produkált. És ez még csak a kezdet. Trump jellemzése meghaladja képességeimet, magyar és egyéb szókincseim túlságosan szegényesek ehhez. Milyen ember ez, egyáltalán ember-e? Mert ha igen, akkor szégyellnünk kell magunkat, hogy ugyanahhoz a "fajhoz" tartozunk.

Egy átlagos bűnöző, akinek a helye az életfogytiglani börtönben lenne. Olyan politikai vezetőkről álmodtunk, akikre felnézhetünk, emberek, akik bölcsebbek, jobbak és különbek nálunk – mint Churchill, Roosevelt, Lincoln vagy Washington. Most azonban mindez egy csapásra eltűnt. Az új mérce a legkisebb közös nevező lett. Trump egy nyers, közönséges és kulturálatlan figura, akiről az utca embere könnyedén felismeri saját magát. Ugyanazt a nyelvezetet használják, tele négybetűs angol szavakkal. De sok pénze van, és ez az utca emberének imponál. Azt hiszi, hogy ő is gazdag lehet. Ha pedig ez nem valósul meg, akkor biztosan Joe Biden tehet róla.

Még négy év, azután újabb nyolc Vance alatt. Mert ugyebár az ellenzéktől semmi jót nem várhatunk.

Azt kérdezi, mi zavar leginkább ebben a politikában. Nos, először is a retorika. Lehet, hogy ez csak külsőség, de ilyen ronda ocsmány nyelvezet még soha nem fordult elő a világpolitikában. Így egy amerikai elnök nem beszélhet, még a kocsmában sem. Azután az intézkedések, azt sem tudom hol kezdjem. Először is a 2021. január 6-i felkelés tetteseinek - közöttük közveszélyes gyilkosoknak - a szabadon bocsátása.

A Mexikói-öböl új elnevezése, a Grönland, Kanada és Panama irányába irányuló fenyegetések mind-mind olyan események, amelyek mellett nehéz elmenni szó nélkül. Az ember szinte ámulva figyeli, ahogy a Kennedy Center ügye is felmerül a köztudatban. Közben pedig a közönség, az isten adta nép, láthatóan lelkesen tapsol a történésekhez, mintha mindez csupán egy szórakoztató előadás lenne.

Milyen véleménnyel van arról, hogy a kormány Döbrentei Kornél és Takaró Mihály személyében olyan személyeket tüntetett ki, akiknek kritikák szerint antiszemita megnyilvánulásaik voltak?

Döbrentei nevét egyszer hallottam, Kertész Imre révén, különben nem ismerem munkásságát. A másik úr neve nekem mit sem mond, pedig igazán érdekel a mai magyar irodalom, és követem is, amennyire időmből telik reá. Ezért ehhez nemigen szólhatok hozzá.

Mi a véleménye arról, hogy Magyar Péter, aki korábban a Fidesz színeiben politizált, most az ellenzék élére állt?

Mindenképpen üdvözlendő, hogy létezik ellenzék, ráadásul egy olyan karizmatikus vezető révén, aki potenciálisan képes lehet nagy tömegeket is mobilizálni.

Remélem nincs igazam.

Egy korábbi interjúban kifejtette, hogy mély aggodalommal figyeli a világ ízléstelenedését. Mely folyamatok váltják ki benne a legnagyobb nyugtalanságot? Mi az, amit a modern kulturális élet legfőbb kihívásának tart?

A rossz ízlés sajnos elárasztotta a világot. Minden a tengerentúlon indult, de Európa is nem maradt ki a sorból. Japán viszont más tészta; nemrég ismét ellátogattam oda, és újra elbűvölt a cseresznyefa-virágzás. A látvány lenyűgöző, ahogy az emberek tiszteletteljesen csodálják a természet e gyönyörű ajándékát. Itt, mifelénk, sajnos más a helyzet, ugyanis a népdal is megénekli:

Csipkefa bimbója, kihajlott az útra. Arra megy Jánoska, oszt szakajt egyet róla.

Japánban a virágok gondozása, az ajándékok precíz csomagolása és az étkezés művészeti módon történő tálalása mind-mind a kifinomult ízlés megnyilvánulásai. A részletekre való odafigyelés és a harmónia keresése nem csupán hagyomány, hanem a japán kultúra szerves része.

Vegyük például az öltözködés kérdését. Napjainkban Berlin, London és Párizs utcáin az emberek koncertre úgy öltözködnek, mintha csak a tornaterembe készülődnének. Ez egyfajta lázadás a hagyományok ellen; a cél nem az elegancia, hanem a kényelem megélése. De miért kellene, hogy ez a megjelenés ennyire elhanyagolt legyen? Az öltözködéshez nem csupán anyagi helyzetünk határozza meg a választásainkat; egy kilyukasztott farmer bizony sokszor drágább lehet, mint egy klasszikus öltöny.

Ez a jelenség nem csupán a fellépőkre, hanem a közönségre is átragad. Hol van már a frakk, a szmoking? Ma már inkább a nyitott fekete ing az, ami jellemzi a megjelenést – és ne feledjük, sok esetben ez még kimosva és kivasalva sincs. De ez nem csupán a külsőségekről szól. A „fesztivál” szó gyökerei az ünnepléshez vezetnek, kiemelnek minket a hétköznapok monotonitásából. Amikor szép ruhát öltünk magunkra, tiszteletünket fejezzük ki a zene és a komponisták iránt. Ahogy egyszer megjegyeztem, Beethovent nem lehet klottgatyában játszani.

Mindezeknél is aggasztóbbak azok a tendenciák és áramlatok, amelyek célja, hogy az egész kultúrát gyökeresen felfordítsák.

Meg lehet érteni, mi ennek az eredete és szükségessége. De kérem, ne öntsük ki a gyermeket a fürdővízzel együtt! Giotto és Leonardo, Dante és Shakespeare, Bach és Mozart valóban a legnagyobbak, ezt kiváló emberek évszázadok alatt eldöntötték, és ezt senki nem vonhatja kétségbe. Akkor sem, ha mindannyian halottak, férfiak és főként fehér bőrűek. A művészetben egyedül a minőség számít, függetlenül az illető nemétől, bőrszínétől, vallásától vagy szexuális hovatartozásától.

Van még olyan ország, ahol a politikai tényezők miatt a közeljövőben nem terveznek aktív szerepvállalást? Létezik olyan hely a világban, ahol a politika ezt a döntést következetesen fenntartaná, ha valóban így kívánja alakítani a helyzetet?

Nem kedvelem a moralizálást. Nyilvánvaló, hogy léteznek helyek, ahol az emberek másként élnek. Gondoljunk csak Japánra, Európa nagyobbik részére, Dél-Amerikára, Ausztráliára és Új-Zélandra, vagy éppen Kanadára. Kínában is fellépek, ami sokakban ellenérzéseket kelt. Ha Isten ments, támadás érné Tajvant, akkor az is a feketelistára kerülne.

Mit tekint egy olyan kiemelkedő és világszerte elismert komolyzenész a legfontosabb feladatának? Az oktatás jelentőségét, a folyamatos koncertezés örömét, vagy a zene népszerűsítésének kihívásait? Esetleg mindezek a területek annyira szorosan összefonódnak, hogy lehetetlenség lenne őket rangsorolni? A zene világában ezek a dimenziók gyakran egymásra épülnek, és együttesen formálják a művész szerepét és küldetését.

A zenész legfőbb küldetése, hogy a zenét életre keltse, és ezt a lehető legmagasabb színvonalon tegye. Nincs másodlagos vagy elsődleges feladat, minden részlet lényeges. A tanítás kiemelkedő szerepet játszik ebben a folyamatban, és nem csupán az új tehetségek képzésére kell gondolni, hanem a közönség tudatosságának és érzékenységének fejlesztésére is. Mert ezen a téren bőven akad tennivaló.

Itt, Európa szívében. Pedig nem is olyan rég még másképp volt minden. Néha az az érzésem, az emberek nem valóban hallgatják, hanem inkább csak nézik a zenét, mintha az egy vizuális élmény lenne. Úgy tűnik, sokan azt hiszik, hogy a legjobb karmester az, akinek a mozdulatai a leglátványosabbak, aki a legtöbbet ugrál és pörög a színpadon. Otto Klemperer, akit nagyra becsülök, ma aligha tudna érvényesülni, mert a közönség talán unalmasnak találná a stílusát.

Korábban említette, hogy egy művész számára elengedhetetlen, hogy más művészeti területekkel is kísérletezzen. Melyek azok a jelentős kulturális hatások, amelyek az utóbbi időszakban formálták a művészetét, és milyen módon befolyásolják a kreatív kifejezésmódját?

Teljes mértékben egyetértek. Számomra az irodalom, a festészet, a szobrászat és az építészet jelenti az állandó ihletforrást. Emellett a távoli kultúrák, mint a japán, kínai, mexikói és perui hagyományok felfedezése is különösen izgalmas. Rengeteg értéket és tudást hordoznak, amelyek mindannyiunk számára tanulságosak lehetnek.

Tudja, mi hiányzik önnek Magyarországból?

Igen, nagyon. A nyelv velem van, az irodalom, még a remek viccek is. Barátaimmal Bécsben, Kismartonban találkozhatok. De mégis, a sok régi emlék odaköt. Talán még egyszer megérem...