Az apa könnyei patakként folytak, ahogy fiai is az érzéseikkel küzdöttek, és a munkatársak is csak annyit tudtak tenni, hogy megosztották a fájdalmukat. Ezt a nehéz pillanatot élték át, amikor 3000 szarvasmarha leölésének szomorú híre elérte Nyugat-Magyar

Múlt pénteken fejezték be a száj- és körömfájásban érintett levéli telepen a szarvasmarhák leölését. A Hegyeshalom melletti településen Paul Meixnert, a telep tulajdonosát arról kérdeztük, hogyan érintette őt és családját az állatok elpusztítása.

Hiába töltötte már be a 66-ot, Paul Meixner elsírta magát, amikor az első néhány szarvasmarha összeesett. De sírtak a fiai, sírtak a munkatársak, pityergett az állatorvos is.

"Nincsenek megfelelő szavak arra, milyen mélyen megvisel leölni azokat az állatokat, akiket saját kezed munkájával neveltél fel. Éjjel-nappal fáradhatatlanul dolgozol, függetlenül attól, hogy este 11 van, vagy hajnali négy; folyamatosan ott vagy mellettük, figyelve minden rezdülésüket, hogy megtudd, mire van szükségük. Az agyad folyamatosan azon kattog, hogy vajon szenvednek-e valamilyen hiánytól, mik lehetnek az igényeik. Ha betegek, nem kíméled az idődet és az energiádat, mindent megteszel, hogy mielőbb visszanyerjék egészségüket."

Meixnerék a Hegyeshalom közelében található Rajkán elhelyezkedő telepükön a múlt héten 600 szarvasmarhát, míg Levélen 2400 állatot vágtak le. Az intézkedésre március 26-án került sor, amikor is azonosították a száj- és körömfájás vírust. A munkálatok vasárnap hajnalban indultak, és péntek éjjel fejeződtek be.

A csapat szavak nélkül, katonás rendben végezte a feladatát, de időnként akadt valaki, aki képtelen volt elviselni a látványt, és meg kellett állnia. Közöttük volt egy indiai szikh vallású munkatárs, aki a tehenet szent állatként tiszteli, és ő volt az, aki bevezette az állatokat a helyszínre. Érdekes módon, az egyik jelenlévőnek éppen azon a napon volt a születésnapja, amikor az öldöklés elkezdődött. Egy másik résztvevő arról számolt be, hogy alig tudta visszatartani a hányingert, és azóta is gyötri a gyomorgörcs, ami nem akar múlni.

A teheneket egy zárt térbe terelték, majd egy, a vágóhidakon használt, vascsőhöz hasonló eszközzel végeztek velük. A gomb megnyomásával a patron hatalmas sebességgel fúrta át az állatok fejét, miközben egy dróttal belenyúltak, hogy minél gyorsabban és fájdalommentesen végezzenek az agyukkal. Paul egyik fia a munkások segítségével húzta ki a leölt állatokat a ketrecből, míg a másik fia irányítása alatt emelték be őket a markolóba, ahonnan aztán a kamionokba kerültek.

"Ha becsukom a szemem, mindig ezt a jelenetet látom magam előtt. 100 évig se felejtjük el 2025 tavaszát, de még az unokáimnak is továbbadjuk ezt a tragédiát. Mert a mi családunk évszázadok óta ebben van, számunkra nem egy darab betonról van szó, nekünk ez a leölés úgy fáj, mintha a rokonunkat veszítenénk el" - Paul Meixner, vagy ahogy a környéken hívják, Pali 190 centiméter magas, szikár, mosolygós szemű ember, akinek a tekintete többször is elhomályosul, amikor beszélgetünk.

Az ausztriai születésű, de magyar állampolgársággal bíró Meixner, akinek beszédét egy erős osztrák akcentus színesíti, már élt át különös dolgokat, hiszen 14 éves korában, 1973-ban szemtanúja volt a járványnak, amely Magyarországon és környékén ütötte fel a fejét. Emlékszik, ahogy az állomáson figyelte a jelenetet, amikor a marhákat felpakolták a vonatra, hogy éjszaka elszállítsák őket a bécsi St. Marx vágóhídra. A látvány mély nyomot hagyott benne, és örökre megváltoztatta a vidéki élethez fűződő viszonyát.

A Meixner család hagyományai évszázadok óta szorosan összefonódnak a szarvasmarha tartás művészetével. Családfájuk gyökerei egészen az 1640-es évekig nyúlnak vissza, amikor is a bajor határ közelében, Tirol varázslatos vidékein éltek. "Mit is lehetne kezdeni egy olyan helyen, ahol csak hatalmas hegyek és végtelen zöldellő rétek uralkodnak? Hát persze, hogy állatokat tartani!" - nevet Pali, miközben a múlt és a jelen találkozásánál áll, és büszkén mesél családja hagyományairól.

A történelem folyton újrarendezte a családi viszonyokat, de a Meixner-család története összeforrt Magyarország történelmével: a harmincéves háború idején (1618-1648) a protestánsok szabad vallásgyakorlást akartak kiharcolni a katolikus Habsburgoktól. Meixnerék pedig evangélikusok voltak, és akkor költöztek át Magyarországra, ahol jobban tudták gyakorolni hitüket.

Mi nem térdelünk le, soha, semmilyen körülmények között, ez a családi tanítás, ami nem csak a templomra vonatkozik. Benne van a vérünkben, hogy együttműködőek vagyunk, de nem szeretjük, ha diktálnak nekünk

- mondja Meixner, aki Nickelsdorfban, azaz Miklóshalmán született, amely a trianoni szerződésig Moson vármegye része volt, azt követően került Ausztriához.

Pali szülei magyar állampolgárok voltak, de ő osztrákként látta meg a napvilágot, míg fiai már ismét magyar állampolgárságot kaptak. A nyugati határ menti települések, amelyek Magyarországot és Ausztriát kötik össze, jellemzően német anyanyelvű lakossággal bírtak, gazdag iskolai kínálattal és virágzó evangélikus közösségekkel. Ezt a harmóniát zúzta szét a trianoni békeszerződés: a Meixner család egy része Ausztriában maradt, míg másik fele Magyarországon találta magát.

Az újabb csapás a második világháború után következett: 1946-ban megindult a németek kitelepítése, akiknek ötkilós csomaggal kellett elhagyniuk házukat, hogy több hétig tartó lágerekben várakozás után végül Németországba száműzzék őket. Ez történt Pali rokonságával is. A hatvanas években Palit is kérdezgették az osztrák iskolájában, hogy akkor ő most micsoda? Magyar? Osztrák? Mindkettő?

Pali hároméves volt, amikor egyedül elindult a pár száz méterre lévő óvodába. De nem ment ám be a zöld kapun, hanem a földekre futott és felkéredzkedett a traktoros bácsihoz, aki megengedte, hogy fogja a kormányt. A csíny csak később derült ki, amikor az óvónők jelezték anyukájának, hogy a kis Paul sehol sincs.

A földeken végzett munka iránti szenvedély, valamint az állatokkal szembeni bizalom és tisztelet mélyen gyökerezik a család hagyományaiban. Pali édesapja idejében még csupán 20 szarvasmarhával kezdte pályafutását, de Pali már fiatalon, Milán, Thomas és Hermann fiai mellett, bevezette őket a gazdálkodás világába. Ma már a család gazdasága szinte 3000 hektáron terül el, ahol több ezer szarvasmarhát nevelnek, folytatva ezzel a generációról generációra öröklődő elhivatottságot és munkát.

Alig hogy a pelenkát levetkőztem, nagyapám már a mezőn vezetett, és azt mondta: „Minden, amit itt felfedezel, érték, amire figyelmet kell fordítanod.” Mások, ha rápillantanak a földekre, csupán unalmas barna vagy zöld árnyalatokat látnak, köveket vagy gyomokat, de mi, fiam, a szívünkkel érzékeljük a tájat. Ezt a tudást adtam tovább a gyermekeimnek is.

Jelenleg Milán fiának jutott a legnehezebb feladat, hiszen ő tartja a frontot az üzemben. Múlt pénteken, amikor az utolsó állatokat leölték, az apjának ezt mondta: „Papa, ebből fel kell állnunk, nem szabad feladnunk.” Pali pedig arról beszélt, hogy az események annyira megviselték, hogy fiatal korában már nem biztos benne, hogy képes lenne újrakezdeni.

Két különböző telephelyen gondozzák a szarvasmarhákat, és az állomány mindössze 5 százaléka mutatott fertőzésre utaló jeleket. Minden egyes állat megkapta az oltást. "Amikor értesültünk arról a szívszorító hírről, hogy a laborvizsgálatok alapján az állataink egy kis része pozitív a vírusra, Nagy István agrárminiszter azonnal felhívott, kifejezve együttérzését és felajánlva segítségét. Ő is meglepetten értesült a helyzetről."

A gazda megoszt velünk néhány megrázó képet a fertőzött állatokról: a tőgyeken ijesztő hólyagok ütköznek a szemünkbe, amelyek miatt lehetetlenné válik az állatok fejése. Emellett a szájukban megjelenő hólyagok súlyos fájdalmat okoznak a marháknak, megnehezítve ezzel az étkezésüket is.

A magyar marhák mellett levéli telepükön Dániából behozott yersey fajtájú teheneket is tartottak, amelyek napi 20 ezer liter körüli tejet adtak, amit egy mosonmagyaróvári sajtgyár vásárolt fel.

Ami a pénzügyi veszteségeket illeti, Meixner úr csak csóválja a fejét: a teljes szarvasmarha-állomány elvesztése csaknem másfél milliárdos kárt jelent. Tejet vagy húst természetesen nem adhatnak el. A telepeket fenntartó Nyugati Kapu TKSZSZ Kft.-nek átlagosan havi 150-170 millió volt a bevétele, és körülbelül 100 millió a kiadása - ez utóbbi most is megvan, mert Meixnerék nem bocsájtanak el dolgozókat.

Két alkalommal is mélyen megérintett az emberek támogatása: az egyik esetben a kollégák kifejezték, hogy annyira szorosan együtt éreznek velünk, hogy nem szükséges számukra a teljes bérük, csupán annyit kérnek, amennyi az alapvető megélhetéshez elegendő, és mindvégig mellettünk állnak. A másik pillanatban a helyi fórumon sokan kiálltak értünk, és azt mondták: "Pali, mondd, miben segíthetünk? Akárkivel szemben is kiállunk értetek, támogatunk, amennyire csak tudunk." Ilyenkor tudatosul bennem, hogy Magyarországon és ebben a térségben mennyire otthon érzem magam.

Hiába ölték le a háromezer állatot, a munka nagy része most következik: takarítás, fertőtlenítés, trágyázás. Pali szerint úgy képzeljük el, hogy négyszáz háznyi területet kell centiről-centire megtisztítani.

"Aki nem ebben a környezetben nőtt fel, az valószínűleg sosem tapasztalta meg, milyen az, amikor a hétköznapokban nincs szombat vagy vasárnap, és a családi vacsorák nem a megszokott időben zajlanak, mert mindenki az állatokhoz igazítja a napját. Nagyapám és apám idejében a közösség tagjai szoros összefogásban támogatták egymást, függetlenül attól, hogy éppen bőséges vagy szűkös éveket éltek. Ma is érzem ezt a segítőkészséget az emberekben, bár sajnos egyes hatóságok kommunikációja kritikán aluli. Nagyon várjuk már, hogy valaki végre tisztázza, mi lesz a következő lépés a támogatásokkal kapcsolatban. Kicsit több tiszteletet szeretnénk kapni azoktól, akik csupán könyvek lapjain találkoztak az állattartás világával."

Bár sokan várják a kompenzációt, Pali hangsúlyozza, hogy az állomány helyreállítása hosszú éveket vehet igénybe. A kisborjúkat hosszú időn keresztül kell gondozni és etetni, míg felnőnek, és várni kell, hogy megellenek. Ráadásul nincs garancia arra, hogy a felnőtt állatokból jó tehenek válnak. Pali ugyanakkor támogatja a hatóságok különböző intézkedéseit, de aggályosnak tartja, hogy a galambok lelövésére nem kaptak engedélyt. Ezek a madarak ugyanis a marhák közelében csipegetnek, így könnyedén terjeszthetik a vírust.

A Meixner-családot persze az érdekli, mikor kezdhetik meg legkorábban újra a gazdálkodást: legalább két hónap, míg a terület kiszárad, aztán el kell kezdeni beszerezni az állatokat, és remélhetőleg ősszel újra megindulhat a munka.

"Az állattenyésztés számunkra több mint ötven év hagyományainak és kultúrájának öröksége. Ez a múltunk szívverése, jelenünk alapja, és jövőnk ígéretének hordozója, még akkor is, ha az út néha rögös és kihívásokkal teli. De mi, Meixnerek, sosem adjuk fel, és nem hajtjuk meg a térdünket."