Gyarmati Andrea, akit a közelmúltban százévesnek hittek, különös figyelmet kapott. A hírek szerint a korához képest rendkívüli életerőt és vitalitást mutatott, ami sokakat lenyűgözött. Az emberek csodálkozva álltak meg a története előtt, amely nemcsak az
Bizonyos kor után el kell döntened, hogy az arcod lesz ráncos, vagy a feneked lesz nagy.
"Hány esztendős vagy, doktor néni?" - kérdezi tőlem egy páciensem a rendelőben.
"Mennyire gondolod, hogy hány éves lehetek?" - kérdezem vissza egy kis habozással.
Meg is kapom a jutalmamat: "Hát, körülbelül száz."
Hát, gondoltam magamban, úgy tűnik, ma sem éppen a legjobb formámban vagyok.
Íme egy egyedibb változat: "Ez a helyzet."
Manapság a "felújított" és művi világ egyre inkább eluralkodik körülöttünk. A közösségi médiában folyamatosan találkozom hirdetésekkel, amelyek azt ígérik, hogy egy kis krém, egy gyors kezelés vagy egy újabb diéta csodát tehet, és hipp-hopp, bőröd, alakod és minden más olyan lesz, mint amikor még húszéves voltál. A Facebookon rendszeresen szembejönnek régi szépségek, akik egykor természetes hamvasságukkal ragyogtak, most pedig agyonplasztikázva, a valóságtól távol álló képeket mutatnak.
Engem riaszt ez az egész.
Valóban észreveszem az éveim nyomait, és néha még meg is jegyzem ezeket, mintha csak egy titkos naplót vezetnék a saját fejlődésemről.
Az ősi idők hajnalán, reggel hatkor már a vízben merültem, hiszen a vekker hajnali ötkor zúgott fel. A tükör előtt állva, ébredésem pillanataiban, "önazonosan" formáztam meg arcomat. Mostanában azonban egyre több időt vesz igénybe, míg visszatalálok ahhoz az emberhez, aki valójában vagyok.
Édesanyámnak volt egy igazán vonzó, gondosan ápolt barátnője. Az alakja hibátlan, haja mindig rendezett, sminkje pedig kifogástalan. Ruházata a legújabb divatot tükrözte, minden részletében trendi volt. Minden tökéletesen passzolt rajta, ám mégis volt valami, ami hiányzott: a gyengédség, a szeretet melege.
Édesanyám szépsége természetes volt, semmi mesterkélt nem fűződött hozzá. Amikor kilépett a medencéből, egyetlen mozdulattal megrázta a haját, és azonnal olyan frizurát varázsolt, mintha egy híres fodrász keze munkáját dicsérné. Halvány rúzson kívül sosem használt sminket, és ennek ellenére ragyogott. Jólesett ránézni, mert a vonzó külsője mellett egy különleges kisugárzással is rendelkezett, ami ritkaságszámba ment.
Vendégség volt nálunk, anyu a tűzhelynél tüsténkedett; bár perfekcionista volt, a konyhatündérség nem tartozott az erényei közé.
A bájos néni kényelmesen elhelyezkedett a fotel mélyén, hosszú szipkás cigarettája füstölve táncolt a levegőben. Lassan, megfontoltan osztotta meg gondolatait, arról, hogy mit és hogyan érdemes csinálni, és főként, hogy ő maga milyen furfangos módszereket alkalmazott az élet apró kihívásainak leküzdésére.
Tökéletesnek képzelte magát, és anyut mindez eléggé nem érdekelte.
A bájos hölgy megszólította anyát.
"Éva, miért osztod meg másokkal, ha rákérdeznek, hány éves vagy?"
"Mert, ha kevesebbet mondok - így édesanyám -, azt gondolják, szegény, mennyivel öregebbnek tűnik, míg, ha megmondom az igazat, arra jutnak, hogy nahát, de jól tartja magát."
A szép néni nem eresztette a témát.
Valóban, Éva, már nem vagy a húszas éveidben, és eljön az az idő, amikor választanod kell: az arcod ráncosodik, vagy inkább a feneked kap nagyobb formát.
Anyukám válasza:
A ráncaim számomra nem jelentenek akadályt. Sőt, akár a fenekem is formálódhat, és ez engem egyáltalán nem zavar.
És hirtelen felnevetett, mintha a szívében rejlő boldogság egy pillanatra felszínre tört volna.
Amikor valaki felvetette az idősödő Bajor Gizinek, hogy felvarrathatná a ráncait, ő így felelt: "Dehogy adom ezeket a ráncokat. Ezekben benne van az egész életem! Inkább viselem a magam arcát így, mint egy üres, popsisima álarcot."
Egyetértek. Én műből csak a műugrást kedvelem, illetve, jut eszembe, a műkorcsolyát is. Szerintem inkább a belbecs, mint a külcsín.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy néha ne lepődnék meg, amikor a tükörbe nézek, és meglátom, hogyan is kerültek ezek a finom pókhálók az arcomra. Folyton megfigyelem, hogy ennél több ránc már nem fért el rajtam, és szinte mindig tévedek, hiszen a ráncok mintha csak szaporodnának, mint valami osztódó sejtek.
Viszont, amikor egy-egy kis betegem gyengéden megérinti az arcomat, rájövök, hogy a gyerekek valóban a lényegre fókuszálnak. Ráncok ide vagy oda, elhangzik a csodás mondat: "Szép vagy, doktor néni, szeretlek."
Ilyenkor azonnal azt érzem, hogy (majdnem) minden a helyén van.
