"A gyászoló édesapa szavai szerint a fájdalma olyan mély, hogy úgy érzi, elérkezett a vég. Szerinte mindenkinek észre kellene vennie ezt a fájdalmat és az elvesztés súlyát."

Póti József október elején veszítette el 17 éves fiát: Levente a vonat elé lépett. A gyászoló apa azt szeretné, ha a szülők, a tanárok és a döntéshozók is felismernék, változtatni kell.

Október 8-án délután Póti József vonattal ment haza. Nagy késések voltak a vonalon egy helyszínelés miatt.

Ültem a vonaton, amely csigalassúsággal haladt előre. Olyan érzés fogott el, mintha egy fél téglával ütnének meg, ami váratlanul érkezik, és minden gondolatot megfagyaszt. Az első, ami átfutott az agyamon, a halál szelének érintése volt. Kinéztem az ablakon, és megláttam egy letakart testet. A jobb keze kilátszott, és megakadt rajta a szemem. Gyönyörű keze volt, tele élettel, és csak ekkor realizáltam, hogy az a kéz az én fiamé. A világ hirtelen megállt körülöttem.

Póti József elfeledte a gyász különböző szakaszait. A kérdésekre, amelyek a miértek körül forogtak, soha nem fog választ kapni.

Előveszi a táskájából a fiáról készült utolsó fotót. Levi mosolyog egy nagy tortaszelet előtt. A 17 éves fiú a kép elkészítése előtt nem sokkal érkezett haza egy hathetes németországi útjáról. Józsefnél eltörik a mécses, sírni kezd. Ilyenkor azért nehéz.

Mint minden szülőnek, neki is megvoltak a saját elképzelései a fiával kapcsolatban. Képzelte el a közös síeléseket, a hétvégi kalandokat és a szabadtéri programokat, ahol együtt élvezhetik a természetet. A telken pedig már látta maguk előtt a közös bográcsozás pillanatait, amikor a füstölő ízek és a nevetések betöltik a levegőt.

Újra visszatért a munkához, és belemerült a mindennapok rutinjába, mert ez segít neki elterelni a figyelmét. A munka során kevésbé foglalkoztatja a fia elvesztése, és így könnyebben el tudja viselni a fájdalmát.

Levente október nyolcadikán lépett a vonat elé, s ezzel egy tragikus döntést hozott. József, az apja, még mindig nem képes felfogni, hogy mi vezethetett el idáig, hogy a fia eldobja magától az életét. Levente mindig is derűs, optimista fiú volt, tele álmokkal és jövőképekkel. Tervei között szerepelt a továbbtanulás is, olyan területen, ahol kamatoztathatja nyelvtudását. "Mindenki, nemcsak mi, hanem a tanárok és a barátok is teljesen megdöbbentek a történtek láttán" - mondja József, szívében fájdalmakkal és kérdésekkel teli.

Bár a gyászoló apa nem találja a választ arra a fájdalmas kérdésre, hogy miért történt mindez, folyamatosan újabb és újabb magyarázatokat keres. Pszichológusokkal, barátokkal, tanárokkal folytatott beszélgetései során próbálja megérteni, mi vezethetett ahhoz, hogy Levi ilyen végzetes döntést hozzon. József és a körülötte lévők egy közös gondolat körül forognak: a hatalmas iskolai nyomás. Sokan próbálják vigasztalni az apát azzal, hogy elképzelhetetlen, mekkora teher nehezedhetett a fiú vállára.

Ha visszatekintek Levi életére, úgy tűnik, hogy a tizenegyedik évfolyamban, augusztus végén egy igazi fordulópont következett be. Ekkor indult el Németországba, egy cserediák program keretében, ahol hat hétig élvezhette az új élményeket. Iskolába járt, akárcsak itthon, és felfedezte, hogy az ottani iskolai élet sokkal gördülékenyebb és könnyebb volt. Mindez azonban nem volt mentes a kihívásoktól: egy idegen családhoz kellett alkalmazkodnia, új iskolai környezetben kellett teljesítenie, és idegen nyelven kellett kommunikálnia. Szerencsére a német nyelv nem okozott neki nehézséget, hiszen az évfolyama egyik legkiemelkedőbb német tanulója volt, ami lehetővé tette számára ezt az utazást. Németországban tapasztalta meg, hogy csak napi hat órát kellett tanulnia, a tantárgyak pedig sokkal könnyedebbek voltak. A táskája sem nehezedett rá, hiszen csupán egy tabletet használtak az órák során. Az ottani fakultatív tantárgyak is eltértek a megszokottaktól; a matematikai vagy történelem órák helyett méhészetet vagy pingpongot tanulhattak. Bár az új helyzetek miatt izgalom és némi szorongás is eltöltötte, József, Levi apja, megjegyzi, hogy a fia rendkívül lelkes volt, és élvezte a németországi tartózkodást. A program végén még hosszabb ideig is szívesen maradt volna.

A hat hét elteltével, egy szombati napon végre hazaérkezett. Levente szülei elváltak, így a fiú édesanyjával és testvérével élt Budapesten, ahonnan a cserediák program után tért vissza. Az esemény különlegességét fokozta, hogy édesanyjával és testvérével együtt ünnepelték meg a szeptemberi születésnapját, ekkor készült róla az utolsó fénykép is. A találkozók során Skype-on beszélt az apjával, ahol a következő hetek terveit beszélték át, hogy mikor és hogyan találkoznak. Mivel József vidékre költözött, a beszélgetés során szóba került, hogy az apás napok már nem Budapesten zajlanak majd. József visszaemlékezve úgy érezte, semmi jele nem volt annak, hogy bármilyen probléma létezett volna. Aztán, ahogy a dolgok utólag alakultak, felfedezett egy vasárnap este közzétett bejegyzést, amely minden eddigi érzését felülírta: