Vidnyánszky Attila kifejezte együttérzését Cserhalmi György felé, mondván: "Szívből sajnállak."
Ahogy korábban említettük, Csáki Judit legfrissebb műve, „Cserhalmi - Nem lehet mindennap meghalni” címmel, Cserhalmi György életének izgalmas pillanatait tárja elénk. A könyv a színészről készült mélyreható beszélgetések alapján készült, és lehetőséget ad arra, hogy jobban megismerjük ezt a kivételes embert és pályafutását.
A Kossuth- és Balázs Béla-díjas színművész különös anekdotákkal gazdagította a közönséget Vidnyánszky Attilával kapcsolatos tapasztalatait. Állítása szerint Vidnyánszky nem mindig tudja kordában tartani az érzelmeit, és még Szász Júliának sem mondott köszönetet, miután a Nemzeti Színházban bekövetkezett súlyos balesete után a művésznő távozott.
Vidnyánszky Attila nem hagyta annyiban a leírtakat. Véleménye szerint a Kossuth- és Balázs Béla-díjas színész állításai "mind hamisak, vagy csak részben igazak. Kiemelte, hogy "borzasztó lehet ilyen léleknyomorító igazodási kényszerek mentén leélni egy egész életet."
Vidnyánszky Attila az Origón közzétett Cserhalmi Györgynek címzett nyílt levelét teljes terjedelmében, változtatás nélkül közöljük:
Kedves Gyuri! Remélem, hogy minden rendben van veled!
Amikor a Csokonai Színház igazgatójaként leszerződtettelek téged Debrecenbe, őszintén büszke voltam erre, mert azt gondoltam, hogy veled a színház művészi élete gazdagodik. A szakmai mellett hamar kialakult közöttünk egy emberi kapcsolat is: a Budapestre tartó hosszú útjainkon folytatott beszélgetéseinkből, eszmecseréinkből arra következtettem, hogy nemcsak azért jöttél Debrecenbe, mert a budapesti színházi helyzetet nem tartod kifejezetten jónak, hanem amiatt is, mert fontos volt neked az a szellemi-művészi munka, amit mi Debrecenben képviselünk. Sok mindenben egyet tudtunk érteni. Később azért kértelek fel, hogy vezess osztályt a Kaposvári Egyetemen, mert úgy gondoltam, hogy az a tudás, ami benned van, feltétlenül átadandó, és sokat tettem azért, hogy ez a tudás találkozzon az új nemzedékkel. Az akkori elmondásod, a velem megosztott gondolataid alapján azt éreztem, hogy nem sokszor kaptál ilyen lehetőséget se a Színház- és Filmművészeti Egyetemtől, se Kaposvárról. Amikor a betegséged miatt megváltozott a helyzet, a teljes kaposvári osztályodat - köztük Szász Julit is - áthoztam a Nemzeti Színházba. Próbáltam a legjobb feltételeket biztosítani a számukra. Visszatérésedkor örömmel fogadtalak a pesti Nemzeti Színházban: máig sajnálom, hogy az Úri murit a betegséged miatt sajnos csak az első felvonás végéig tudtuk elpróbálni.
Még a jelen helyzetben is elevenen élnek bennem a hosszú beszélgetéseink, amiket Budapestre menet folytattunk: rendszerváltásról, színházi szakmáról, magyar történelemről, Latinovits Zoltánról, Bódy Gáborról. Egy életen át fogom hordozni az emléküket, hiszen nagyon őszintén nyilatkoztál meg a politikai helyzetről, szakmáról, történelemről: nem volna korrekt, ha idézném. Talán egyetlen fülsértő, disszonáns mondat szól ki ezekből a beszélgetésekből, amelyet sajnos máig a te hangodon hallok, amikor is az egyik jeles nemzetis kollégánk kapcsán kijelentetted: színésztől karakteres kiállást ne várj, tőlem se! - ez már akkor megütött, és azóta is él bennem.
Az utóbbi időszakban többször is megnyilvánultál velem kapcsolatban, és sajnos ezek a megnyilvánulások nem éppen a legbarátságosabbak voltak. A kijelentéseid nemcsak hogy rosszindulatúak, hanem ténybeli tévedésekkel is terheltek. Nem tudom, mi áll a gyűlöleted hátterében, de ez a te privát ügyed. Gyakran hivatkozol rám, és idézel tőlem, azonban úgy tűnik, nem mindig ellenőrzöd a mondandódat, vagy esetleg nem emlékszel pontosan a beszélgetéseinkre. Eddig nem reagáltam nyilvánosan ezekre a dolgokra, de megőriztem a hosszú üzenetváltásainkat, ahol jeleztem neked, hogy a terjesztett információk nem helytállóak. Most azonban úgy döntöttem, hogy a legújabb könyvedhez készült Index-beszámolóra reflektálok, mert az ott található kiragadott idézetek mind hamisak vagy csak részben valósak. Nézzük meg ezeket egyesével!
Az évadzárók mindig izgalmas pillanatok, de az egyik alkalommal Vidnyánszky kifejezetten hevesen hangoztatta, hogy a színházunk a legjobb Magyarországon, és hogy a nemzetközi élvonalban is megállja a helyét. Azok, akik elhagyták a társulatot, szerinte árulók, sőt, a régi Nemzeti Színházat is szétromboló erők követői. Én magam is szívesen kifejezem az érzelmeimet, különösen a társulati üléseken, de azt, hogy ordítok vagy árulózok, nemcsak én, hanem a kollégáim sem tapasztalták. Az érzelmi kifejezés fontos, de ez nem mentség a hamis állításokra. A Nemzeti Színház, különösen a Színházi Olimpia után, valóban fontos szereplővé vált a nemzetközi színházi színtéren. Sajnos, kevés magyar teátrum dicsekedhet hasonló külföldi elismertséggel. A Nemzeti Színház spirituális jelentősége miatt kiemelkedik a hazai színházak sorából, éppen ezért folyamatos viták kereszttüzében áll. Ezek a viták azokhoz a szellemi örökösökhöz köthetők, akik 1965-ben a Nemzeti Színházat felrobbantották. A téma tehát nem csupán rólam szól, hanem a Nemzeti eszményről, amelynek gyökerei évszázadokra nyúlnak vissza. A legújabb események, különösen a tragikus baleset után, újabb viták forrásává váltak.
Rólam mondják, hogy az utolsó tíz-tizenöt év igazán megviselt. Pár éve, amikor még a gyerekek tanításával foglalkoztam, azt állítottam, hogy az igazgatás legnehezebb része a hazugságok tanulmányozása. De ha őszinte vagyok, sosem hoztam ezt szóba. Az igazság az, hogy intézményvezetőként elengedhetetlen a diplomáciai érzék, és meg kell tanulni úgy kommunikálni, hogy a vezetői vélemények – akár egy előadás, akár egy kolléga teljesítménye kapcsán – ne károsítsák az alkotói közösséget. Ezt a gondolatot Mácsai Pál is megerősítheti, aki mindig is példát mutatott az etikus magatartás terén. Különösen szórakoztató őt látni ebben az erkölcsi szerepben, főleg figyelembe véve, hogy demokratikus hajlamai miatt két évvel az igazgatói mandátuma lejárta előtt már kinevezte a saját utódját.
Felidézed a Nemzeti Színházban történt balesetet, és hogy miután Szász Juli visszatért, azt mondta neked: "Te azokhoz tartozol, menjél hozzájuk," miközben kifelé mutatott. De a valóság másképp alakult. Amikor köszöntem neki, nem álltam meg, és egy szót sem váltottunk. Az általad mesélt történet tehát nem más, mint fikció. Csak annyit vettem észre, hogy most ő is üdvözölt engem, ami korábban, amikor az ügyvédjével érkezett, nem történt meg. Könnyebb lenne fenntartani ezt a narratívát, ha nem lennének tanúim a valódi eseményekre.
Miközben ezeket a gondolatokat írom, egyfajta hiábavalóság érzése kerít hatalmába. Talán valóban felesleges is reagálnom, hiszen akiknek te vagy a hiteles forrás, azok úgyis melletted állnak, míg azok, akik az én nézőpontomat keresik, az én szavaimmal fognak azonosulni. Újra itt van a narratívák kimerítő harca, amely mindenkit próbára tesz. Tudom, hogy téged valószínűleg nem fog foglalkoztatni, hogy nem tervezem elolvasni a könyvedet, de a döntésem mögött álló okok talán elgondolkodtatóak: hogyan is olvashatnék úgy, hogy közben nem tudom, mennyire tükrözik a valóságot a másokról tett megállapításaid. Nem akarom elfogadni azt a szomorú tényt, hogy a bátorság hiánya ennyire elnyomja az embereket. Ahogyan már említettem neked üzenetekben, őszintén sajnállak, mert borzalmas lehet egy ilyen lélekölő kényszerpályán leélni egy életet. Hol van már a szakma évtizedeken át uraló elitje, az írástudók árulása, a magyar kritikusok, a Nemzeti múltjának megbecstelenítése, a rendszerváltás bonyolult öröksége, vagy a régi SZFE szellemiségének megcélzott kritikája, amit Cserhalmi Gyuri szenvedéllyel hirdetett? Ez az, amit a legjobban sajnálok.
