Závada Pál írásában hangsúlyozza, hogy a jelenlegi politikai helyzetben egyfajta önkényuralmi rendszerben élünk, ahol a Fidesz hatalmon lévő párt mélyreható károkat okoz a társadalom és a demokrácia szövetében. Az autoriter irányvonal következményei nem c

"Nem leszünk jókedvűek, ha csak rátekintünk arra, ami a rendszerváltás után Magyarországon megtörtént" - mondta az Indexnek adott nagyinterjújában Závada Pál, aki úgy véli, hogy a Fidesz mélységes kárt okoz, és a fiatalok, akik ezt szintén elszenvedik, sokszor már nem is tudják, hogy ennek az értékrendnek mik a történelmi előzményei. A Kossuth-díjas szerző arról is beszélt, hogy az íróknak ugyanannyi társadalmi szerepvállalása van, mint bárki másnak. Závada Pállal az otthonában beszélgettünk egyebek mellett a Pernye és fű című új regényéről, önkényuralomról és rasszista gondolatmenetekről.

"Teljesen elrugaszkodott a valóságtól, ahogy az összes közszolgáltatásnak nevezett televízió, rádió és egyen-újság - beleértve a megyei lapokat is - kizárólag a Fidesz propagandáját terjeszti. A kérdésre a válasz pedig elég egyszerű: hiszen a Fidesz van hatalmon, nemde? Mit is várhatnánk tőlük?" - fogalmazott Závada Pál az Indexnek adott nagyinterjújában, amikor új regényéről beszélgettünk.

A Pernye és fű lapjain Németh László Kisebbségben című, 1939-es röpiratát övező vita is megjelenik, amelyben a szerző meglehetősen rasszista állításokat tett, fölosztva a népet "mélymagyarokra", "hígmagyarokra", illetve "jött-magyarokra" - utalva a zsidó, német vagy más származásúakra. Závada azt mondja, hogy ennek a szövegnek az antiszemita megjegyzéseiről '88-ban valójában is hallottak, mert az egyetemen tanultak a népi írók, szociográfusok munkáiról. Csak éppen kissé féloldalúan, mert nem a háború előtti kiadásokat vették kézbe, amelyek sajnos sokuknál rasszista gondolatmenetekkel voltak súlyosbítva.

A vidéki, elszegényedett parasztság és a cselédség felemelésére irányuló ambiciózus program sokak számára úgy tűnt, hogy egyedül a zsidó bérlők földjeinek elvétele révén lehet megvalósítható. Závada hangsúlyozta, hogy a népi írók osztályellenség-kiáltásaik során nem csupán a nagybirtokosokat, hanem a zsidóságot is célkeresztbe állították, antiszemita nézőpontot alkalmazva. Hasonlóképpen, a svábokat is bűnbakként emlegették, még akkor is, ha a mezőgazdasági szektorban a zsidó származású tulajdonosok aránya lényegesen alacsonyabb volt, mint az iparban vagy a bankszektorban.

"Az ilyen érvek megjelenése és elterjedése nem a véletlen műve; mögöttük olyan gondolkodók állnak, akiknek a nézetei, enyhén szólva, elavultak és ártalmasak. Különösen Szabó Dezső és leginkább Németh László játszottak kulcsszerepet, hiszen ők az általuk képviselt eszméket a legmeggyőzőbb és legvonzóbb módon tárták elénk. Még Erdei Ferenc és Bibó István gondolkodása is érezhetően formálta ezt a diskurzust" - osztja meg gondolatait az író, miközben körülnéz a könyvekkel zsúfolt szobájában.

Závada véleménye szerint Németh László egyáltalán nem támogatta az államhatalmi kirekesztést és a jogfosztást, sőt a zsidóságot érintő törvényekkel sem rokonszenvezett, nem is beszélve a deportálások és a halálos üldöztetés borzalmairól. Gondolkodását azonban szinte megkérdőjelezhetetlenül az a meggyőződés hatotta át, hogy a magyarság identitásának megőrzése, fejlődése és lehetséges kibontakozása szoros összefüggésben áll a vér szerinti származás jelentőségével.

Ez őszerinte sem jelenti azt, hogy az asszimilálódó zsidóság ne vállaljon szerepet, viszont ez legfeljebb a gazdaságra, pénzügyre és különféle szakértelmekre szorítkozzon, de ne akarja a magyarság kultúráját alapvetően befolyásolni. Annak sorskérdéseivel, fontos kérdéseivel pedig - mint a magyar önazonosság útjának megerősítése, kitaposása - a zsidóság végképp ne foglalkozzon. A szolgálatait persze ajánlja fel, magyarán legyen szervező, adjon pénzt, például a Nyugat folyóiratnak meg a kiadó vállalatoknak, de ne írjon a lapba. Illetve ha ír, akkor vállalja azt, hogy ő speciálisan külön zsidó problémákat fogalmaz meg.

Závada szerint ezek az eszmék akkoriban erős hatással voltak, és azért is kezdett foglalkozni velük, mert egycsapásra előkerültek a rendszerváltás idején. Azt gondolták akkor, hogy mindez már elavult - de máig sem, jegyezte meg. "Hiába veszett a múltba az MDF (Magyar Demokrata Fórum), amelyik mint politikai erő is támaszkodott ilyen gondolatokra, hiába nem emlékszünk a MIÉP-re (Magyar Igazság és Élet Pártja) és Csurka Istvánra, aki ennek a szélsőjobbos verzióját produkálta."

A Kossuth-díjas író szerint ezt a fajta faji és rasszista elemeket sem nélkülöző hagyományt - a szelídebb, a Németh László-tradícióra inkább visszamutatót éppúgy, mint a durvábbat, a Csurka-féle szélsőjobbos verziót - most a Fidesz olvasztotta magába. "Függetlenül attól, hogy mennyire beszélnek erről az örökségről, mennyire hivatkoznak rá - tulajdonképpen már nem is kell, mert a mindennapok részévé vált."

A gyermekvédelmi törvény gyakran vált kritikák kereszttüzébe, amelyet sokan "fóliázós törvényként" emlegetnek. Amikor ezt felvetem, Závada bólint, majd hozzáteszi, hogy ennek a gondolkodásmódnak a következményei között ott található az oktatás és nevelés egységesítése, a tudomány autonómiájának megsértése, a párthű kultúra támogatása és díjazása, valamint a legkülönbözőbb kisebbségek jogainak csorbítása is. Szerinte a Fidesz ezekkel a lépésekkel súlyos károkat okoz, és a fiatalok, akik szintén elszenvedik ezt a helyzetet, sokszor már nem is tudják, hogy ennek az értékrendnek milyen történelmi gyökerei vannak.

Az ember nem azért választ regénymotívumot, hogy a jelenlegi problémákat ecsetelje, hanem hogy felfedezze azokat a mélyebb összefüggéseket, amelyekre érdemes ránézni. Tehát a szándékos, direkt áthallások megalkotása nem állt szándékomban.

Závada véleménye szerint nem várhatunk jókedvet attól, hogy végigpillantunk a rendszerváltás utáni Magyarország eseményein. Ezen a távoli tájon a hagyományos értékek és az értékrendek meggyalázása, valamint a velük kapcsolatos csalódások árnyékolják be a múltunkat, amelyeket mindannyian kénytelenek voltunk átélni.

A jelenlegi állampárt tevékenysége, amely a vaskos önkényuralom alapjait fektette le, döntő szerepet játszik mindabban, ami körülöttünk zajlik.

Hogy lát-e esélyt változásra, erre azt feleli, hogy "le kell szavazni, le kell váltani őket". "De ha legalább megállna a szándékos károkozás, ami milliárdokban is kifejezhető. Az európai támogatásokról nem is beszélve, amelyek direkt módon magánzsebekbe folynak - meg amelyeket soha nem fogunk megkapni a kormány súlyos normaszegései miatt. Az is nagy dolog volna, ha ezekben az ügyekben az Európai Ügyészség normái szerint lehetne eljárni."

Az író szerint erről kevés szó esik. Ahogy arról is, hogy nem normális, ahogyan az összes közszolgálatinak mondott televízió, rádió és egyen-újság - a megyei lapokat is beleértve - a Fidesz propagandáját nyomja.

A kérdésre a válasz talán az, hogy a Fidesz dominálja a politikai színteret, nem igaz? Mi másra számíthatnánk? Az ellenzéki gondolkodásban is sokszor fel sem merül, hogy a közszolgálatiság valójában teljesen ellentétes azzal, hogy azt a narratívát ismételjük, amit a kormány éppen sugall. Ennek ellenére ez a jelenség nem csupán a közszolgálati televíziókra és rádiókra igaz, hanem számos kereskedelmi csatornára és online médiára is. Miért van ez így? Én is ezt a kérdést fogalmazom meg.

Závada Pál szavaival élve: "Minden egyes pillanatban, amit átélünk, ott rejlik a lehetőség, hogy újraértelmezzük a világot, és felfedezzük azokat a mélységeket, melyek gyakran rejtve maradnak a felszín alatt."

A helyiségben, ahol beszélgetünk van egy gyönyörű, fekete zongora, amelynek tetején szintén könyvek tornyosulnak rendezett rendezetlenségben. Egy pillanatra Jón Kalman Stefánsson Menny és pokol trilógiáján akad meg a szemem. Beugrik az őszi Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, amelynek vendége volt, és több mint négy órán keresztül dedikált. Úgy éreztem, van remény, az irodalom ma is fontos, az írókat pedig kedvelik. Mondjuk, biztosan nem úgy, mint 30-40 évvel ezelőtt, amikor ha egy író közéleti témában megszólalt, az emberek odafigyeltek rá, szavának volt súlya, de ha ma például egy fontos szerző megszólal, talán csak egy szűk réteget érdekel, és az sem biztos, hogy ismerik őket az emberek. Legalábbis Magyarországon.

Závada Pál ezt egyrészt természetesnek tartja, szerinte azóta sokféle szerep kialakult, másrészt egyáltalán nem tartja bajnak, sőt. "Vannak, akik nem szépirodalmat írnak, gondoljunk csak Tamás Gáspár Miklósra, akinek a legrangosabb írókéhoz méltó íráskészsége volt, de filozófiai esszéket írt. És gondolkodóként volt meghatározó véleménybefolyásoló szerepe, amelyet ő ambicionált is - hasonlóan háború előtti és utáni elődeihez, például Németh Lászlóhoz vagy Illyés Gyulához, de az övékénél jótékonyabb következménnyel.

De azóta valóban, az ilyen befolyás általában véve csökkent, és még azt is mondanám, hogy ezekben a történelmi időkben bizonyos írni vagy szónokolni tudó figuráknak - akik ugyan nem voltak hivatásos politikusok, de erőteljesen voltak képesek megszólalni - túl nagy szava volt. Túllépték hatáskörüket - nemcsak a politikai nézeteiket, hanem az értékrendjüket illetően is, főleg, ha ez súlyos tévedésekkel és károkozással párosult.

Závada véleménye szerint ezek a megnyilatkozások nem csupán ártalmatlan, jó szándékú kijelentések voltak, mint valami népszerű korszakbeli celebritás esetében, hanem olyan kijelentések is, amelyek súlyosan befolyásolják bizonyos magatartásformákat, viselkedéseket és politikai értékválasztásokat, káros hatással bírva a közvéleményre.

Számomra a közvetlen véleményformálás nem természetes dolog. Ha mégis megszólalok, az nem a népszerűsítés szándékával történik, és nem is azért, hogy terjesszem a saját gondolataimat. Különösen fontos számomra, hogy elkerüljem a bármiféle politikai irányvonal hirdetését.

Felmerül a kérdés, hogy az írók társadalmi felelőssége mennyire indokolt. Závada véleménye szerint ugyanolyan mértékben van jelen ez a felelősség, mint bárki más esetében. "Ha valakit megkérdeznek, válaszoljon - de legyen lehetősége megszólalni anélkül is. Ha szükséges, hívja fel a figyelmet a tűrhetetlen helyzetekre, vitázza meg a véleményét a szomszédjával, vagy próbálja meggyőzni barátait és rokonait. Mindenkinek, így az íróknak is, ennyi a dolga. Az írók nem különböznek ebben a tekintetben; nem az ő feladatuk, hogy olyan didaktikus üzeneteket fogalmazzanak meg, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy nyissuk ki a szemünket, mert félrevezetnek minket."

Závada véleménye szerint az irodalom írásának módja nem szerencsés, ha túlzottan eltér a megszokott formáktól. Különösen figyelmeztet arra, hogy az írók ne keressenek olyan helyzeteket, amelyek az irodalmon kívül esnek; ha túlzásba viszik ezt a gyakorlatot, könnyen arra a téves következtetésre juthatnak, hogy ők maguk a megmondóemberek.

Könnyen megbocsát, kérdezem Závada Páltól, aki a szemembe néz, de a szavakat megakadályozza valami. Azért firtatom ezt, mert a Pernye és fű című legújabb regénye, valamint az azt kísérő interjúk olvasása közben egyfajta belső vívódást érzek az ő szavaiban. Az író úgy véli, hogy az embernek saját magával szemben érdemes önkritikát gyakorolnia, és amikor különféle döntésekről elmélkedünk, nem árt, ha a saját hiányosságainkra is fényt vetünk. De vajon tudja-e, hogy az, aki élesebb önkritikát gyakorol, az esetleg kevesebb megbocsátással is rendelkezik? Megosztom vele, hogy konkrétan arra a kijelentésére gondoltam, amelyben azt mondta, hogy "még mindig lelkiismeret-furdalást érzek amiatt, hogy bizonyos dolgokra nem figyeltem fel időben."

Az író több évtizede mélyen elmerült a XX. századi történelem bonyolult kérdéseiben, különös figyelmet szentelve annak, hogyan fonódik össze a magánélet a történelmi események tengerével. A személyes kapcsolatok és az emberek sorsa gyakran a történelem viharainak középpontjába kerül, és ez a jelenség rendkívül összetett kihívás elé állítja a kutatót. Számos tényezőt kell figyelembe venni: etikai dilemmák, választási lehetőségek, valamint az emberi viszonyok szélsőséges megnyilvánulásai mind hozzájárulnak ahhoz az izgalmas, de nehéz feladathoz, hogy megértsük az individuumok helyét a nagy történelmi narratívákban. Még ha az anyaggyűjtés vagy az interjúk el is készülnek, a válaszok megtalálása továbbra is kérdéses, és a kutató gyakran kénytelen szembesülni azzal, hogy a megértés nem mindig vezet világos következtetésekhez.

Mielőtt bármilyen következtetést levonnánk, Závada arra hívja fel a figyelmet, hogy a kérdések, amelyekről beszél, rendkívül kényesek. Ezek a kérdések ugyanis szorosan összefonódnak az emberek álláspontjával és értékrendjével, ami befolyásolja, hogyan ítéljük meg a történelmi eseményeket, vagy egy adott személy, esetleg közösség szerepét az események alakulásában. "Ha például a háborúra fókuszálunk – a diktatúrák kialakulásának és kibontakozásának eseménysorozatára, a különféle vérengzésekre, majd a háború utáni kommunista diktatúra megerősödésére – akkor szinte kizárólag ezekkel a jelenségekkel találkozunk. Bár hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy értékrendszerünk, etikai megítélésünk és nézőpontunk világos és egyértelmű, a valóságban sokszor meglepően bonyolult helyzetekkel szembesülhetünk."

Tehát semmi sem fekete-fehér? - kérdezem. Závada nem habozik, egyből rávágja, hogy vannak dolgok, amelyek nem színezhetők át, és ez a bűnök súlyosságától vagy egyértelműségétől függ.

A látszólag világos történelmi magyarázatokat is könnyedén torzíthatjuk. Vagy ahogyan a mai nyelvben hívják, átkeretezhetjük őket, figyelembe véve a pillanatnyi politikai vagy egyéb célokat. Milyen egyszerű hazugságokat fabrikálni – már ez a tény is inthet minket, hogy a helyzet messze nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik.

Úgy véli, hogy világosabb rálátásra lenne szükség, és jobban fel kellett volna készülnie arra az időre, amikor saját válaszait kereste. "Erre az önkritikus szemléletmódra gondolok, amikor az ember nem áll készen egy olyan vitára, ami társadalmi rétegeket és véleménycsoportokat megosztó, kényes témákat érint. Ezen mulasztás miatti lelkiismeret-furdalásra utalok. Évtizedekkel ezelőtt még inkább tanácstalanul botladoztunk bizonyos kérdésekben. Persze, ma sem mondhatnánk, hogy minden egyszerűbb."

A szerző az új művében a forgatás történetét próbálta újrakölteni, azért, mert ami valójában történt - a figurákat is beleértve - nem látszott elég érdekesnek és tanulságosnak. A karakterekbe ezért több jellemet, alkatot olvasztott, a viszonyokba pedig több problémát sűrített, amelyek aztán a forgatás fiktív történetében is megjelennek. De hangsúlyozza, hogy a valóságban egyáltalán nem így zajlottak le az események. Hetekre-hónapokra például esélyük sem lett volna letáborozni egy üres házban.

Semmi hasonló nem zajlott le a valóságban. Az időnk rendkívül szűkös volt, szinte mindig rohanásban éltünk. Hiányzott az a stabil bázis, ami ebben a regényben megjelenik. Kicsit idealizáltam a dolgokat, hogy a karaktereknek legalább esténként legyen alkalmuk vitázni, alaposan kibeszélni azokat a kérdéseket, amelyek engem foglalkoztattak. Utólag próbáltam ezeket a gondolatokat belevinni a szituációkba, hogy életet leheljek beléjük.

„Tedd egyedivé a szövegedet!” – hangoztatja a közkedvelt író, aki nemrégiben a 70. születésnapját ünnepelte.

Závada Pál a Holmi című folyóirat szerkesztője volt 1990-től egészen 2014-es megszűnéséig. Ez azért kerül szóba, a magyar nyelvű folyóiratok helyzete napjainkban kiszámíthatatlan és tervezhetetlen. Létük bizonyos értelemben a szerencsejátékosok szerencséjétől függ. A Nemzeti Kulturális Alap (NKA) a közelmúltban ugyanis arról döntött, hogy pluszpénzekből több mint 500 millió forintot oszt szét a szcénában. Hankó Balázs kulturális és innovációs miniszter lapunknak elmondta, a forrással a korábbi, évi 1,8 milliárd forintos többlettámogatás tudják pótolni.

A helyzet bonyolult, akár a szövevényes érzelmek szövege. A Jelenkor irodalmi és művészeti folyóirat szembenéz a kihívásokkal, amelyek nemcsak a tartalom minőségét, hanem a fennmaradását is veszélyeztetik. Závada szavai szerint a Holmi létezése mögött rejlő egyensúlytartási törekvések, akár kimondott, akár rejtett formában, elengedhetetlenek voltak. A költségvetés szélsőséges szűkössége ellenére az NKA támogatása a kilencvenes évek hajnalán még elfogadható volt, bár a nyomdai költségeket alig tudta fedezni. Ilyen körülmények között a folyóirat jövője kérdésessé válik, miközben a kulturális élet színes palettáján próbálja megőrizni egyedi hangzását.

A folyóirat-kiadás nem számított jó üzletnek, a szerkesztők szinte ingyen dolgoztak. Irodánk nem volt, telefont vagy printelést sem lehetett elszámolni, mindenki otthon, a saját gépén dolgozott, honoráriumra pedig megalázóan kicsi pénzek jutottak.

A szerző úgy látja, hogy az NKA kuratóriumaiban eredetileg mindenfajta szakmai műhely képviselői szavaztak, "a Fidesz hatalomra kerülése után ez azonban felborult, és egyszínű lett. Most nem lehet tudni, kik szavaznak. Egyáltalán nem tudni semmit, azt sem, hogy kik osztják szét az állami díjakat. Minden informális úton megy."

A Holmi 2014-ben zárta le kapuit, Závada megfogalmazásában ez nem csupán a pénzügyi nehézségek következménye volt, hanem inkább az, hogy nem akadt olyan személy, aki át tudta volna venni a szerkesztés feladatait. Bár igyekeztek fiatalítani a csapatot, ez a törekvés végül nem hozott eredményt. "Az utolsó évek már kifejezetten megpróbáltatóak voltak számunkra, különösen Réz Pál főszerkesztő látásának drámai romlása miatt. Két évvel a lap megszűnése után sajnos ő is eltávozott az élők sorából (2016)."

Azóta a lapfinanszírozási modell már-már elképzelhetetlen helyzetbe került, és szinte csoda, hogy egyáltalán léteznek még nyomtatott sajtótermékek. A vidéki folyóiratok jellemzően önkormányzati támogatásra támaszkodnak, hogy életben maradhassanak. Az előfizetői díjakból azonban nem elegendő forrást biztosítani ahhoz, hogy egy kiadvány fenntartható legyen.

Az író érvelése szerint, miközben a nyomtatott sajtó visszaszorulása globális jelenség, a digitális térben a folyóiratoknak is több lehetőséget kellene kapniuk. Szlovákiában történt már kísérlet arra, hogy egy online napilap előfizetését összekapcsolják bizonyos folyóiratokkal, lehetővé téve egy csomag vásárlását. "Ez a megoldás már az előállítóknak is előnyös, hiszen a napilap nyomtatott változata jelentős reklámbevételt hozhat, ami segíthet a folyóiratok támogatásában. Sajnos, ez a modell nálunk nem tudott elterjedni."

Závada úgy véli, hogy egy normális államban teljesen természetes lenne, ha az emberek pályázhatnának állami támogatásokra. "Ám mivel jelenleg egy önkényuralom alatt élünk, sokan inkább távolságot tartanak az állami források igénybevételétől, mert a gyalázatos elosztási rendszerhez való asszisztálás számukra rendkívül megalázó" - osztja meg gondolatait. "Gyakran álmodozunk egy ideális magánmecenatúráról, de úgy érzem, hogy egy alaposan kidolgozott előfizetési modell bizonyos mértékben enyhíthetné ezt a kilátástalannak tűnő helyzetet" - tette hozzá.

A borítót muszáj szoba hoznom, mert olyan ritka, hogy a könyvesboltban nézelődve önmagában már ez is ok, hogy Pernye és fű című kötetet leemeljem a polcról. Önálló alkotásként is megállja a helyét. S kiderül, nem tévedek, hiszen a kép a '24 márciusában, 78 éves korában elhunyt Szüts Miklós festőművész gyönyörű alkotása. A szürke, fekete, rozsdás, pirosas, sárgás színek kavalkádjában egy őszi táj rajzolódik ki, folyóval, két parttal, erdős résszel. Behúz ez a mély ábrázolásmód, olyannyira, hogy képzeletben könnyen a képben találom magam. A mélységet pedig a borító alján olvasható szöveg teszi emberivé, különlegessé. "A tótkomlósi Szárazér - Palinak. 2007 decemberében. Isten éltessen - M."

Závada Pál szobájának falán egy lenyűgöző akvarell függ, amelynek eredetije Szüts Miklós keze munkáját dicséri. "Ez a barátom festette nekem" - mondja büszke mosollyal, miközben a festményre mutat. A műalkotás Tótkomlóson, egy hídon készült, a Szárazér partján. Pál elárulja, hogy a regénybeli T karakterét is ebből a városból merítette, és úgy döntött, hogy ez a festmény lesz a borítója. "Egyrészt tökéletesen illik a tartalomhoz, másrészt Miklós emlékét is szerettem volna megörökíteni."

Elmondom, mennyire megható volt olvasni a Szüts Miklós elmegy című írását, amelyben megemlékezett barátjáról. Závada azt írja, Miklós szemszögéből olyan természetesen fedte át egymást élet és mű, ahogyan életterek és alkotóházak, kisebb-nagyobb utazások, eltűnődő ücsörgések meg szenvedélyes munkák, lakószobák és műtermek lógtak át egymásba.

Az író szomorúan tapasztalja, hogy bizonyos események alkalmával kell csak a barátság fontosságára emlékezni. Emlékezetébe idézi, hogy 2015 végén megjelent Esterházy Péter és Szüts Miklós közös műve, A bűnös, amelyben Szüts festményeihez Esterházy egy különleges kisregényt írt. "Akkor már sejtettük, hogy Péternek talán nem maradt sok ideje, de azt nem gondoltuk, hogy Miklósnak is ennyire rövid az idő." Két hasonlóan súlyos veszteség, amely nemcsak barátaikat érinti, hanem őt magát is mélyen megrázza.

Úgy tűnik, hogy a születésnapok és a hasonló vidám ünnepek nem elegendőek ahhoz, hogy az ember igazán elmélyedjen a még élő és létező kapcsolataiban.

A korábban említett búcsúlevélben Závada így fogalmaz: "Miklós éppen távozik - alakja egyre távolabb kerül, de szelleme a gyász hevességével élénkülve kísér minket -, szorongva töprengek azon, mennyire engedjük el őt végleg. Ha már ilyen messzire távozott, rajtunk múlik, mit és hogyan tartunk meg emlékéből."

És Závada Pál őrzi barátja emlékét, a Pernye és fűben is, örökre.