Az őszirózsa varázslatos módon mindenhol ott van, mint egy színes festékfolt a természet palettáján. Az őszi napfényben a levelek között bujkálva, bájosan hintáznak a szellőben. Minden lépésünknél újabb és újabb példányokba botlunk, amelyek a nyár búcsújá
Az újragondolt emlékekkel az ember folyamatosan harcol. Most azon tűnődöm, vajon azon az őszön, a mindenszentek előtti időszakban, vagy talán csak később, a november 4-i orosz invázió nyomán éltem át hosszú napokon keresztül azt a rengeteg fehér őszirózsát, amely mindenütt ott volt: emberek kezében, gyertyafényes ablakokban, friss sírokon... De ki tudja igazán már ennyi év távlatából?
Emlékeim között vándorolva, sokszor csak fragmentumok maradnak meg. Az egyetlen biztos pont a virágok tengerében, az őszirózsák ragyogó sokasága.
Arra ma is tisztán emlékszem - meg is írtam egyszer -, amikor egy ilyen hosszú, "őszirózsás" estén átjöttek a szomszédban lakó Kiss Tibiék. A szülők zaklatottak voltak és szomorúak, mi viszont Tibivel nyomban dominózni kezdtünk, és nem igazán értettük, miért kell ilyenkor búslakodni, amikor már újra együtt lehetünk, jó meleg van a szobában, odakint pedig már egyre ritkábban lőnek. Még az is lehet, hogy hamarosan kimehetünk focizni a játszótérre. Miért kell ilyenkor szomorkodni?
A szerény otthon minden sarkát betöltötte a sípoló, recsegő öreg rádió hangja: "Tartsatok ki! Itt a Szabad Európa rádió a tizenkilenc, huszonöt, harmincegy, negyvenegy és negyvenkilenc méteres rövidhullámon!"
Csak akkor kaptuk fel a fejünket ijedten, amikor Tibi anyukája zokogva borult az enyém nyakába. Mi történhetett? Aztán, amikor a két apuka az előszoba ajtajánál hosszasan kezet fogott, éreztük, hogy valami komoly dolog van a levegőben. - Akkor tényleg nem jönnek, Károly? - kérdezte Tibi apukája az enyémet. - Hajnalban érkezik a teherautó, van még pár hely - válaszolta apám. - Maradunk, Imre - mondta, miközben a szavak súlya egyre nehezedett a szívünkre -, az öregeink itt vannak, a gyerekek még kicsik. Hová is mennénk...
(Óh, az a körfolyosós, visszhangos Kertész utcai bérház, Istenem! Felnőttként végigballagni a gyermekkori helyszíneken, ahol fölcseperedtem, érzékszervi meghasonulás: milyen csöppnyivé fonnyadt az a benyargalhatatlan, végtelen világ - azokban az "őszirózsás" napokban ez volt a Haza.)
Kiss Tibiék hajnalban távoztak, ahogyan annyian mások is. A sorsukról azonban nem tudok semmit. Talán ők voltak azok a bőröndökkel és batyukkal érkező család, akiket a korabeli filmhíradóban láthattunk, amint egy fehér zászlóval a kezükben próbálnak átkelni az osztrák határőr segítségével a megáradt patak rozoga hídján. Ki tudja? Az emlékek ködében mindez csak egy homályos lehetőség.
